Pusztán a zenét hallgatva nyugodtan hihetné az ember azt a Satan’s Satyrs tagságáról, hogy a borítón látható Harley Davidson-os, wehrmacht-sisakos, sőt, horogkeresztes vadmotorosok gyülkezete őket magukat ábrázolja: ennél koszosabb, bunkóbb rock’n’ roll zenét nehéz elképzelni is. Mintha valami olajoskannák és döglött akkumulátorok alól kiásott, idejét messze megelőzően durva ’69-es proto-metal lenne, akiknek ott helyben, a garázsban felvett és bő 40 éve ott porosodó szalagjai lennének minden különösebb megdolgozás nélkül idegyűjtve. A kiábrándítóan hétköznapi valóságot felfedni már-már hibának érzem: egyetlen darab, eléggé fiatalnak tűnő virginiai rocker srác készítette ezt a főként Venomból, Stooges-ból, korai hardcore punkból, stoner rockból és doom metalból álló zajos, majdnem próbatermi benyomást keltő albumot pár hónappal ezelőtt, egy demó, egy kislemez, és egy vendégtársakkal lejátszott koncert felvételének kiadását követően.

                  

„A cím mindent elmond” – de nem. Több ez annál, ez a megmagyarázhatatlan, ösztönös zsenialitás mintapéldája, mert ehhez hasonló, de ennél sokkal erőltetebb szarságokat tonnaszám állítanak elő reggeltől estig betépett fosarcok a világ minden táján, emellett az anyag mellett viszont még a High on Fire munkái is csak középszerű próbálkozások a „nagybetűs érzés” csapdába ejtésére, ez pedig egy repülőbenzin-tisztaságú párlat abból. Ha pedig valaki valami csavartalan, unalmas szarságot vizionál az elmondottak hallatán, mert magát a műfajt sem kedveli, az is téved. Istenkáromlás helye: Lemmy az Lemmy, a nyitódalban kicsit benne is van a Shine, de ez a fickó tényleg mindenhová tud emlékezetes "énektémákat" bömbölni, a riffek meg nem fogják John Petruccit eléggé régóta esedékes visszavonulására rávenni, de zajos többszólamúságában ez az anyag így ahogy van tökéletesen tökéletlenül és fésületlenül megkomponált, fogós, és még csak nem is bántóan kiszámítható.

    

A lemez utolsó két dalában egy kis horror-orgona színezés is van, amiről az Acid Witch ugrott be, ami egyébként tulajdonképpen több szempontból is rokonítható szellemiségben játszik valami eléggé más dolgot, hasonlóan jól. A Satan's Satyrs persze nem a rock megmentője így sem, túl kemény és primitív ahhoz, meghát forradalom - ahogy máshol, úgy - itt sincs, "retró" ez is, de a Royal Thunder cikkben már kiosztott "legjobb idei debütalbum" címet még így a célegyenesben sikerült lenyúlniuk, bár lehet, még lesz olyan, akivel majd legalábbis osztozniuk kell.

9/10

a’ ördög

facebook