Hogy minek hallgattam meg az idei Nachtmystium lemezt azok után, hogy a banda már legalább két alkalommal lenullázta magát a szememben és talán a The Ruins of Beveraston kívül soha nem csalódtam semmilyen zenekarban nagyobbat, mint bennük? Nem túlzottan érdekes a dolog, láttam egypár hangulatos friss koncertvideót, ahol a régi dalok a régi lendülettel és tűzzel szólaltak meg a színpadon, gondoltam, megnézzük, mit művelnek manapság, már ha a darkosított Modern Talking szerepébe láthatólag beleuntak. Volt idén egy kislemez is, (As Made) azon meglepő módon egy a Ministry-féle Supermanic Soulra kísértetiesen emlékeztető, nem is egészen rosszul megírt saját dal volt hallható egy Joy Division-feldolgozás mellett, kíváncsian vártam hát az indusztriál-black metal reneszánsz Nachtmystium által elképzelt vízióját.

       

Ebből persze nem lett semmi. Elsőre ezzel együtt bejött a lemez, főleg a nyitó Dawn over the Ruins of Jerusalem, ami egy kozmikus hangulatú sodró black metal szerzemény, most már egyértelműen rá tudom mondani, hogy tiszta Darkspace, pedig eleinte az eltérő ízek domináltak inkább, kicsit kevésbé jéghideg, kicsit színesebb, de utólag ez már sajnos nem annyira lényeges. Ugyanis pár hallgatás után az egész lemez szétesett ilyen direkt, egyértelmű párhuzamokra. Van itt a Tiamat stílusában megírt dal (Borrowed Hope and Broken Dreams), van itt újkori Satyricon (Decimation, Annihilation), van itt az alapot jelentő Burzum/Darkthrone vonalon és a hard rock/metal klasszikusokon (pl. Black Sabbath, Danzig, stb.) túlmenően a posztpunktól a new wave-en át a posztmetalig mindenféle hatás, és ahogy az említett nyitódal esetében, az egészet mázként veszik körbe a saját ízek, de ezektől nem válik teljesen sajátuké az anyag leglényege. Nem őbelőlük sütnek ki az ötletek, igazából egy művészi csődöt próbálnak álcázni, nem is rosszul, de többnyire azért annyira nem ügyesen, mint a nyitódalban, bár vannak kellemesen hallgatható próbálkozások is, ilyen az I Wait in Hell is, de a pszichedelikus rockzenékből ismerős effektekkel és zajokkal operáló címadó is rendben van. A Tiamatos dal is működik, jobban, mint bármi, amit Edlundtól 2003 óta hallhattunk. Mélypont viszont a szintiorientált, filmzenésen drámai The Lepers of Destitution, és sok unalmas, közhelyes részbe ütközhatünk erre-arra a lemezen, amúgy életképes szerzeményekben is.



Mindenesetre, a pár évvel ezelőtt bemutatott Doomsday Derelicts anyag is világos már utólag, miért volt annyira sokféle irányba mutató, és a felesleges, menőzős, de túlságosan nyilvánvaló kitekintések (Death in June, Joy Division) is ide sorolhatóak. A Nachtmystium szellemi kútfőjéből alig-alig csöpög valami, mások alkotásaiban keresik magukat, az ízlésüket fitogtatják ahelyett, hogy a belső hangra hallgatnának. Így a maga módján a Nachtmystium is retró, csak szerencsére nem a’70-es és nem is a ’80-as évek retrója, hanem egy érdekesebb elegy sokmindenből. A két Addicts lemezen megpróbálkoztak önmaguk kommercializálásával,  amiről azt hitték, a sikert hozza meg majd a számukra. Nem jött össze igazán, de nem is vallottak teljes kudarcot. Most itt vannak a kettő között, a senki földjén, kóborolnak erre-arra, elkárhozottan. Ha közelünkbe érnek, azért vessünk rájuk egy pillantást - valamit tudtak és annak egy részét még mindig tudják.

7.5/10

a’ ördög