Nemcsak új lemezével, de újabb budapesti koncertjével sem váratta meg az Accept az érdeklődőket, a tökéletesen sikerült, a Club 202-t megtöltő tavaly januári buli után ezúttal már PeCsában került sor a folytatásra, ami kicsit bátor lépésnek tűnt a szervezők részéről, de az eredmény őket igazolta. A közönség ugyanis jött, jóval nagyobb számban, mint a legutóbb, és ezúttal fiatalok és nőneműek is voltak közöttük. Talán a pénteki dátum okozta ezt a látványos változást, talán mostanra többek fülébe jutott el, hogy az Accept feltámadása páratlanul sikeres volt, mindenesetre ha valami meglepetést okozott az este során, akkor az ez volt. A zenekar ugyanis nem húzott semmi váratlant, épp annyira voltak jókedvűek, magabiztosak és profik, mint a legutóbb.

A setlist, ahogy az turnékon szokás, kiegészült az aktuális lemez néhány dalával, ezekért cserébe néhánnyal kevesebb régi került terítékre. Főleg a most csak címadójával szereplő Breaker album szenvedte meg ezt a változást, ami pedig az egyik leges-legjobb Accept anyag, de mint ahogy a múltkor is elhangzott, az Accept több hibátlan koncertet tudna adni átfedés nélkül, szóval nincs gond. Ami számomra a leginkább kihagyhatatlan lenne, az a Princess of the Dawn, de azt persze eszükbe sem jutna kivenni: ahogy a múltkor is ez volt a koncert egyik központi felvonása, most is jammelősre vették a figurát, volt benne egy basszusszóló is, de az ilyenekre - hasonlóan a Bulletproofba beiktatott gitár-basszus párbajhoz - nem lehet ráunni, ha olyan zenészek csinálják, mint Wolf Hoffmann vagy Peter Baltes. Előbbinek meg még azt is meg lehet bocsátani, ha komolyzenei feldolgozásával mulattatja két szám között a közönséget – véleményem nem változott, továbbra is értelmetlen majomkodásnak találom, ha ilyen jól ismert klasszikus darabokat teker valaki a gitáron, de aki úgy szólaltatja meg a hangszerét, ahogy Wolf teszi azt a sajátjával, azzal szemben mégsincs kifogásom. A konkrét szóban forgó darab a Grieg-féle „A hegyi király barlangjában” volt, ami szerepel a gitáros ’97-es szólólemezén is, ami csak hardcore-Accept fanatikusoknak ajánlott, de ők biztos ismerik is.

Ha jól emlékszem, a Shadows Soldiers után került egyébként elő amúgy, ami nagy örömet okozott, és élőben sem változott meg róla a véleményem: egy kiváló fél-lírai dal ez, nem véletlenül ez az egyetlen ilyen jellegű az újjáalakulás óta, amit koncerten is elővettek. Apropó, legközelebb valamelyik régi is jöhetne, Seawinds esetleg, ha oszthatok tippeket. Változatlan lelkesedéssel adták elő az előző lemez dalait is, a közönség lelkesedése sem csökkent ilyenkor, minden jel arra utal, hogy mindenki teljesen elégedett ezekkel a lemezekkel is. Engem az egy picit zavart, hogy ezek közül mindegyik szerepelt az előző koncerten is, ezen kicsit variálhattak volna, túl sok jó dal van a Blood of the Nations-ön, hogy ne játsszák el a lehető legtöbbet róla. Az új albummal ilyen gondjaim sem lehettek értelemszerűen, az viszont mellbevágott, hogy a sokáig kétkedéssel kezelt Stalingrad mostanra nem csak szimplán megjavult a fülemben, de kiderült róla, hogy a bandának volt igaza, egy potenciális örökzöld ez, a gitárdallamokat is énekelte a közönség. Még az orosz himnuszt is csak egy okból tudtam megmosolyogni, mégpedig azért, mert a közönség soraiban pont ekkor ragadta valaki elő és kezdte lobogtatni germán trikolorját, és ez a jelenet számomra a posztmodern kifejezés minden tartalmát kimerítette.

A nagyon korán, fél kilenc körül kezdődött koncert nagyon korán is fejeződött be, valamivel fél tizenegy előtt. A múltkorihoz képest egy dallal kevesebb fért be, de ennél sokkal gyorsabban szállt el az idő, mint a múltkor, köszönhetően annak, hogy jobban elmélyedtem a banda munkásságában, a stílusilag viszonylag homogén zene így jóval kevésbé hatott homogénnek. Egyetlen rossz élményként a közvetlen közelemben zajló, eleinte igen súlyosnak ígérkező, aztán viszonylag gyorsan abbamaradó nézőtéri bunyó maradt meg, melyről azonban sem a zenekar, sem a távolabb állók nem szereztek tudomást, szerencséjükre. Újabb tanulság, nem csak olyan felnőtt emberek vannak, akik egy sokezer forintos jegy megvásárlása után állva elalvásig isszák magukat, hanem olyanok is, akik ugyanennyiért kedvenc zenekaruk társrajongóival akarnak összeverekedni. Azt most nem tudom mondani, mint előbbi esetben, hogy rátett a szórakozásra egy lapáttal, de azt azért most is, hogy a jó koncertet nem tudta elrontani.

a' ördög

kapcsolódó cikkek:

Accept - Blood of the Nations (kritika)
Accept - Stalingrad (kritika)