Direkt nem néztem utána, milyen setlisttekkel turnézik manapság a legutóbb másfél éve erre járó Voivod, a meglepetés élményétől nem szerettem volna megfosztani magamat. Persze, ha az lett volna a meglepetés, hogy nincs meglepetés, akkor sem lett volna baj, de mégha a múltkori dalcsokor tökéletesen is volt összerakva, és akár egy az egyben elfogadtam volna újra, jobban örültem annak, hogy nem ezt kaptam. A jövő év elején érkező új album felvállaltan a ’80-as évek végéhez tér vissza, a már technikásabb, és összetettebb Voivodhoz, amikor a disszonáns hangzatok nem szimplán a hallgatoknak az átlag extrémmetalnál még durvább lezúzására voltak használva, hanem komplex, változatos, de még mindig szigorú szerzeményekben köszöntek vissza, magyarán amikor a Voivod az ős-thrashből eljutott a definitív és konkrét thrash műfaj progresszív alváltozatába. Ennek megfelelően ez a koncert is ezt a korszakot és ezt a műfajt jelenítette meg, igen tömény kiadásban.
Ebből a korszakból persze több dal is része az „állandó programnak”, de most olyanok is előkerültek, mint a Psychic Vacuum, vagy a most október előtt utoljára ’87-ben játszott Forgotten in Space. Magam részéről el kell mondanom, és azt hiszem, ez nem csak engem érint, ez a legnehezebben befogadható korszaka a Voivodnak, annak ellenére, hogy a zenekar karrierjében ez egyben a legsikeresebb is. Amikor én megismertem őket a kilencvenes években, akkor Eric Forrest személyében egy jégszikla állt a banda élén, aki mindenféle maníroktól mentesen okádta ki magából a Voivod sci-fi fantáziáiban szereplő rémfigurák gonosztetteit, míg a ’80-as években korántsem volt ilyen szigorú a zenekar, az eredeti frontember Snake nem személyesítette meg a démonokat, csak elmesélte a történeteket egy elég erősen színpadias narráció keretén belül. Nekem nehezebb volt visszakövetnem a fejlődésüket ebbe a fázisba, mint az egyébként zeneileg teljesen más Angel Rat / The Outer Limits-időkbe, ahol a lightos zenéhez egyáltalán nem fura a mókás Snake bácsi danolászása, de az első két lemez „nyers-rombolós” káoszával is sokkal könnyebb volt azonosulni, hasonló okokból. Igazából ez a folyamat nem is fejeződött be, nem vagyok egy befejezett Voivod-rajongó, vannak még elmélyednivalóim, úgyhogy ilyen szempontból nekem amúgy is tökéletesen időszerű volt egy ilyen orientációjú Voivod koncert.
A csapat pont olyan jó formában volt, mint a legutóbb, a downos koncert széteső lelazultsága eszembe sem jutott, viszont nagyobb koncentrációra volt szükség a befogadói oldalról – ismétlem, nekem - , mint a színesebb és változatosabb múltkori alkalommal. Erre azonban maradt és jött is energia, zavaró körülményekkel ugyanis nem kellett foglalkozni: a hangzás nem hagyott maga után kivetnivalót, és az előzenekar alatt még csak erre-arra bóklászó közönség is szépen besűrűsödött, mikor a Pink Floyd Shine on You Crazy Diamondja elkezdte felvezetni a koncertet - legalábbis a keverő és színpad közötti részen teljesen jó volt a hangulat. Érdekes volt megfigyelni, hogy a zenekar a jelek szerint a ’90-es évek vége óta egyáltalán nem szerzett új rajongókat, mert 25 évesnél fiatalabbak egyáltalán nem voltak jelen, viszont az idősebbek abszolút kitartottak a banda mellett. Én ebben is a fentebb elmondottak igazolását látom, aki akkor, velem együtt befogadta a Voivodot, az tudja milyen rejtett kincseket kapott, a többiek meg kívül maradtak a burkon, örökre, hacsak a Phobost valaki le nem tolta a torkukon több-kevesebb erőszakkal. Tehát, vagy arról van szó, hogy a mai fiatalok szarok, vagy arról van szó, hogy kellenek előismeretek, előtapasztalatok az értékeléshez. Persze, mindkettő lehetőség fennálhat egyszerre is.
De apropó nemzedéki ellentétek, bonyolítsuk egy kicsit a képet, vannak ám olyanok is a régi rajongók közül, akik viszont a ’90-es évek Voivodját tartották a régihez méltatlannak, az esszenciát túl csupasznak, itt-ott találkozni ilyen hangokkal. Bennem ott bujkál a kérdés: vajon egyszer, ha tökéletesen befogadom a régit, én is/mi is megértjük, hogy az volt az igazi, vagy ez csak egy marginális szélső hang, mert olyannak is kell lennie, így teljessé téve a világot? Bár nem bizonyító erejű, de az biztos, hogy a közönség reakciója 100%-ig az utóbbit erősíti meg, a Phobosról előadott Forlornt épp akkora, ha épp nem nagyobb ováció előzte meg, mint a koncerteken megkerülhetetlen klasszikusokat, például a névadót, vagy a Tribal Convictionst. Előadói oldalról is hasonló a helyzet, Snake ezúttal is kihangsúlyozta, mennyire imádja, és bár a dalt lemezre játszó felállásból egyedül a dobos Away volt közöttük, az előadás lendülete és meggyőző mivolta pillanatig sem tette kétségessé a kijelentés őszinteségét. A múltkor is pont ezt a dalt játszották a Phobosról, lehetne mással is idézni utóbbi albumot és a Negatront, vagy akár a Kronikot is, de szavam nem lehet, mert így, megismételve is egyik csúcspontja volt az estének, holtversenyben a brutalitásban vele egyedüliként versengeni tudó ősrégi Ripping Headaches-zel. Ugyanitt lehet megjegyezni, hogy a Piggy halála előtti 2003-as albumot és a halála utáni két posztomusz lemezt sose turnéztatták meg (előbbit igen, csak nem mifelénk), szóval ezekről is szívesen hallanék valamit, nem csak immáron harmadszor az egyszem Global Warningot, ami egyébként egy kiváló dal, de korántsem az egyedüli ezzel a jelzővel illethető ezekről.
A hangsúly viszont most nem azon a korszakon van és nem az Eric Forrest-félén, hanem azon, ami kapcsolódik a jelenhez és persze magán a jelenen. Térjünk is rá hát erre, három új dalt kaptunk, egyet már mindenki ismerhet, a Mechanical Mind a többedszeri hallgatás ellenére még mindig kérdőjel a fejemben, élvezhető, de kicsit önismétlő, főleg az első fele. A címadó Target Earth-t az egyszeri hallgatás miatt nem tudom véleményezni, az viszont biztos, hogy a Kluskap O’Kom címet viselő, indián csatainduló-szerűségből felépülő szerzemény már elsőre is felettébb ígéretes volt, mielőbb hallani akarom újra. Eddig a múltkor játszott Kaleidos-szal együtt négy új dalt ismerünk már, és ezek alapján összességében látható némi esély arra, hogy Dan Mongrain szerzeményei oda lesznek illeszthetőek Piggy művei mellé, ami pedig racionálisan átgondolva nem igazán lehetséges, inkább csak blaszfémia-gyanús. Én mindenesetre nem várok nagy dolgokat, az önismétléssel sincsen bajom, egy szerethető anyaggal már tökéletesen elégedett leszek. Szeretnék még egy pár hasonlóan jó hangulatú és lelkesítő Voivod koncertet látni, ehhez pedig szükség van arra, hogy az aktuális apropó ne rontsa el az ember szájízét. Az biztos, hogy most nem rontott el semmit a három új dal. Az már csak személyes zárszó, hogy én viszont a legközelebb hasonló szituációban inkább nem élek a meglepetés élményével és rágyúrok a setlistre, mert a fentiek megírása közben egy fokkal még jobban élveztem meghallgatni a koncerten játszott dalokat, mint élőben.
további fotók
a’ ördög
képek: gif
