Korlátozott lehetőségekből változatlan minőség - az Accept új lemezéről megkésve, de még épp időben.
Nem vacakolt sokat az új lemezzel az Accept: bő másfél évet kellett csak várni rá, ami aggasztóan gyors tempónak is mondható. Csak akkor nyugodtam meg ezzel kapcsolatosan, amikor kevéssel az album befejezése előtt Wolf Hoffmann egy interjúban arról mesélt, hogy a fő nehézséget az okozta nekik a Blood of the Nations folytatásának megírásakor, hogy megtalálják azt a vékony ösvényt, mely az önismétlés elkerülését és az igazi Accept jelleg megtartását jelenti. Jó az, ha valaki tisztában van a korlátolt lehetőségekkel, és nem próbál úgy csinálni, mintha még mindig ’82 lenne, semmi nem változott volna, és még mindig minden lehetséges lenne – a zenében legalábbis biztosan nem ez a helyzet.



Az elsőként nyilvánosságra hozott dal aztán gyorsan szétzúzta a Stalingraddal kapcsolatos nyugalmamat, ez a címadó volt, benne az orosz himnusz teljesen felesleges elgitározásával. Kínosan éreztem magamat a hallgatása közben, ennyire volt súlyos a helyzet. Aztán a lemez is kijött és jól el is ment mellettem elsőre, hiányoltam az újdonságokat, egy Blood of the Nations kópiának éreztem, túlságosan is. Az csakugyan valószínű, hogy aki eddig nem érzett kedvet a banda hallgatására, az nem most fog megtérni. Ugyanakkor, pár hallgatás után elkezdett rögzülni a lemez, és ezzel egyidejűleg kijöttek az ismerős megoldások nüansznyi módosulásai, Hoffmann félreismerhetetlen stílusjegyei, és szépen átvették az irányítást a lemezzel kapcsolatos érzéseim felett. Valahogy így működik a Slayer is még mindig: ha valaki jó, és akarja a jót, és tudja is, hogyan kell, összejöhet neki, történjen mindez akár a világvége előtt öt perccel is. Konkrétan a Stalingradban is zseniális a gitárszóló, de nem az orosz himnusz, hanem amit egy perccel korábban játszanak, annyira, hogy az orosz himnusz csak egy jelentéktelen mellékes tényező. Az előző albumhoz képest az összkép itt egységesebb, rossz dal nincs, viszont még a Blood of the Nations-nél is egyívásúbb, homogénebb a lemez, különlegességek, az Accepten belüli középtempós (párszor középgyors, halld pl: Hung Drawn & Quartered ) zakatolós, bedurvított AC/DC-riffelés alapú dalszerzéstől nincs eltérés. Két dal tér csak el kicsit ettől a recepttől, az egyik a Shadow Soldiers, ami egy félig lírai szerzemény, és míg a Blood-on pont a lírai tételek voltak a gyengébbek általában, addig itt pont ez a legjobb. A záró, doomos The Galley is más, a végén még van egy dal-a-dalban jellegű lírai betét is. Ez is jól sikerült, Wolf Hoffmann változatlanul érzékeny, jóízlésű szólójátéka, dallamformálása és laza könnyedsége továbbra is az egész metal műfaj egyik legértékesebb kincse és azzá teszi az Acceptet is.

Az album rövidebb, mint elődje, bár így is komoly adag zene, 52 percével. Korlátlan mennyiségben hallgatható, nehezen túladagolható, minden szempontból elit kiadvány. Andy Sneapet felesleges felemlegetni is, az Accept megszólalás félreismerhetetlen, nem az ugrik be, hogy hú de modern és vaskos, hanem az, hogy ez az Accept. Tornillo pedig két lemez után olyan, mintha már ezer éve a bandában lenne, nehéz elképzelni a lemezt UDO-val a mikrofon mögött, ugyanis azt a keveset, amivel többet tud, azt használja is, teszi mindezt továbbra is tökéletes harmóniában a zenével. Nehéz volt megugrani a Blood of the Nations szintjét, feljebb nem is sikerült emelni a lécet, de sokkal nehezebb lesz megcsinálni ezt harmadszor is.

9/10

a’ ördög