A Jess and the Ancient Ones az okkult rock Stone Temple Pilots-ja. Ennyivel akár be is lehetne fejezni a kritikát, de fiatalok és tudatlanok számára azért megérhet egy kis fejtgetést a párhuzam, továbbá azt is illene tisztázni, hogy az újrafelhasznosításból és retróból táplálkozó műfaj esetében hogy lehet valaki Stone Temple Pilots, amikor pont az eredetiség hiánya az STP-ság lényege.  Nagyon egyszerű. Az a helyzet, hogy retro és újrahasznosítás ide vagy oda, a Jessről legelső körben mégsem a Blue Öyster Cult vagy a Coven jut az ember eszébe (annak ellenére, hogy egy kislemez B-oldalon fel is dolgoztak utóbbitól), hanem teljesen egyértelműen a The Devil’s Blood. És ez még úgy is igaz, hogy a Jess sokkal kevésbé gonosz és színpadias, mint a holland csapat, cserébe a vokálban még a ’90-es évek zenetévékből ismerős poprock zenéi is visszaköszönnek helyenként. Viszont az a fajta keverése a metalos súlynak, a rockos lendületnek és a finoman pszichedelikus késő hatvanas korai hetvenes évekbeli dallamoknak félreismerhetetlenné teszi a forrást. Ami tehát nem az ősforrás.



Elsőre rohadtul idegesített egyébként a társaság, ami egyébként ráadásul finn, ami a szub-underground szintjén persze nem hátrány, de azért ismerjük a felsőbb rétegekben működő csapataikat is, amikről inkább jobb nem beszélni. Akkor még egyébként sem az jutott eszembe, hogy a Stone Temple Pilots elsőre milyen pofátlanul jó pillanatokkal tűzdelt Alice In Chains kópiát hozott létre Core címmel 1992-ben, hanem az, hogy ez a műfaj hamburgere és sültkrumplija. Fogyasztható ez annak is, aki tegnap még Nightwisht hallgatott, de annak is, aki még holnap is azt fog. De amikor már huszadszorra is lecsúszik az album, és egy-két már elsőre is átugratott dal után sem a hányinger, hanem a lelkesedés hullámai kapják el az embert, akkor már felesleges lázadozni. A lemezt nyitó két hat-hat perces sláger ellenállás és ellenvetés nélkül ér célt, a Sulfur Giants (Red King)-gel meg sikerül emelni is a tétet, egy 12 perces dal, amiben már vannak részek, amik nem az elsöprően lendületes középtempók dominálnak, hanem a lírai ill. epikus témák, amik szintén magukkal ragadóak, nem válnak sem nyálassá, sem posztrockos unalommá. Igaz, cserébe viszont itt már majdnem zavaró a hasonlóság az Accept-féle Seawinds-zel, a zenetörténelmet mégoly bravúros cselekkel sem lehet teljesen kicselezni.

               

Jön még két újabb jólsikerült, lendületes szerzemény, aztán a Devil (in G minor) című jazz-blues bárdallal érdemes is lenne befejezni a lemezt, de újra megpróbálkoznak egy epikus tétellel, de ez, ígéretes, Ornéhoz hasonló retro-progrockos kezdése ellenére egy terjengős rádió/szoftrock szarsággá alakul. Akadnak jó dallamok ebben is, de felesleges részei miatt ez az a dal, amit én inkább ugratok. Fátylat rá. Az biztos, hogy a Royal Thunderé mellett a legjobb debütáló lemez idén. 

8/10

a’ ördög

facebook.com/jessandtheancientones
jessandtheancientones.com