2012-ben elég nehéz úgy írni bármit a metallal kapcsolatosan, hogy ne legyen szó benne a hanyatlásról. Egy ismerősöm úgy fogalmazott, hogy 10 éve egy Tankcsapda koncerten több Marduk pólót lehetett látni, mit ahányan a Kék Yukban most összegyűltünk, pedig volt itt egy Immolation is, aminek (egy ideális világban) önmagában is elegendőnek kellene lennie egy ilyen jó háromnegyed-négyötöd házhoz, ami végül összejött. De sose bánjuk ezt, inkább tíz igazi metálos, mint ezer pózer, tartja a mondás, ráadásul a Yuk szerencsétlen fizikai adottságai miatt már így is képtelenség volt szinte bármit is látni a fellépőkből kicsit messzebbről átlagos testmagassággal.
Folytatva a hanyatlással kapcsolatos gondolatot, hiába írt be az Immolation jó pár lemezt a death metal legnagyobb pillanatainak sorába, ezek már megint tíz éves, ill. régebbi dolgok, és az utolsó maradéktalanul meggyőző óta kiadtak már négy újabb nagylemezt, és ezek egyikét sem sikerült igazán megszeretnem. Nem mintha említett klasszikusokat szarrá hallgattam volna, nem kifejezetten az én világom ez a fajta death metal (sem), de a minden egyes másodpercükre jellemző egyedi atmoszféra sohasem tette kérdésessé számomra minőségüket és értéküket. Eddig mindig kimaradtak valamilyen hülye okokból kifolyólag, amikor erre jártak, szóval baromira örültem, hogy láthatom őket. Az előzenekarokra viszont nem voltam kíváncsi, bár ezután a kiváló videó után akár dolgozhatott is volna bennem a "ezt jól le lehet majd fikázni"-típusú újságírói vérszomj, de nem dolgozott.
Az Immolation beállására értem oda, és kilenc előtt néhány perccel már ki is nyitották a kapukat ahhoz a nem is oly messzi, alattunk elhelyezkedő világhoz. A helyszínt, a tömeg szagát, a hőmérsékletet és mindent egybevéve, már persze egyébként is majdnem teljesen adott volt a pokoli feeling, de az Immolation a zeneművészet oldalról is beletette a szükséges alapanyagokat a masszába: disszonanciában gazdag, vonyító hangzatok, egy őshüllő bárdolatlanságával és darabosságával marcangoló riffek, melyeknek tördeltsége a folyamatos áramlást mégsem töri szét, úgy, mint ahogy az a technikás death metal műfajnál általában jellemző. A Close to a World Below-val való nyitás után kérdéses volt persze, hogy a nyilvánvalóan terítékre kerülő újabb keletű dalok hogyan viszonyulnak majd ehhez, de így élőben semmi bajom nem volt velük, sőt, a Majesty and Decay címadója a koncert legerősebb részei közé tartozott, pedig így olyanok mellé kell odahelyezni, mint a Father You’re Not a Father.
A kiállásukról sokat az optikai körülmények miatt nem tudok említeni, a korábban gyakran Inter mezben látható alapító-gitáros Robert Vigna kopasz feje néha felvillant a színpad egyik szélén, középen a másik alaptag Ross Dolannek viszont csak a térdig érő haja emelkedett a színpadot elálló közönség fölé. Ő egyébként a sötét hangulatú zenéhez képest viszonylag sokat kommunikált a publikummal, melynek során a turné társzenekarait is többször felemlegette, ami annyira nem volt érdekes és fontos szerintem, de a zavaró mértéket nem érte el. Nem hiszem, hogy bármely Immolation rajongó csalódottan, elégedetlenül fogadta a zenekar műsorának a végét, én sem tettem így.
Megvallom őszintén, régen a Mardukot egy primitív szarságnak tartottam. A műfajt a magas fokú komplexitással és széles zenei eszköztár felhasználásával operáló Emperorral ismertem meg jobban, de a lo-fi hangzása miatt minden tekintetben alulbecsült Darkthrone is többet adott riffek és hangulat tekintetében, mint az eleinte főleg gonoszkodó sikálásra építő svéd csapat. Már rég túl volt népszerűségi zenitjén a Marduk, amikor leesett, hogy valami sajátos zeneiség náluk is van, még ha nem is olyan jellegű, mint a norvégoknál, meg általában az általam hallgatott black metalban. Sok Marduk-hatásra hivatkozó bandát manapság sem hallgatok, pedig Venezuelától Kazincbarcikáig millióan vannak ilyenek, az egyik legelterjedtebb stílusváltozat ez. Szarok mind, nagyon. De a Marduk mégis tud valamit, vagy legalábbis tudott valamit egy időben, vagy talán mindig is tudott. Nincs egyértelmű véleményem a banda teljes munkásságáról azóta sem, abban az egyben viszont biztos vagyok, hogy a Panzer Division Mardukkal önmaguk esszenciáját megalkották, hiába fikázzák sokan azt is, hogy egy hangulatmentes primitív blasztolás az egész. Jó az, így vagy úgy az egyik legjobb black metal lemez. Aztán később próbáltak már változatosak is lenni, ez hol jobban sült el, hol kevésbé, a lassú részekből nekem gyakran most is hiányzik valami kreatív zenei többlet, ilyenkor a Marduk hatásosnak ugyan még mindig hatásos, de egy kissé már üres. A banda státusza lassan ingani kezdett, megújulás elkerülhetetlenné vált, és a dolgok logikája szerint szét is esett a tagság, Morgan Hakansson gitáros körül mindenki lecserélődött, és ez visszacsatolva fokozta a hanyatlást, a Marduk ázsiója méginkább megingott. De a hanyatlás lassú. A nagy összeomlás éppúgy elmaradt, mint a nagy változás. Morganék egy bizonyos minőségi szintet sose múltak alul, az imázs kicsit megváltozott, árnyaltabb lett, a vallási témák boncolgatása mélyebbre kezdett törni és ez a folyamat tart most, 2012-ben is, a friss, Serpent Sermon című lemez meg valószínűleg a legtöbb emlékezetes, maradandó részt tartalmazó az elmúlt kb. 8 évből. Ez volt legalábbis a prekoncepcióm a koncerthez, és végülis azt mondhatom, hogy ez így is van.
Az új anyag címadójával nyitottak, aztán volt minden a demós korszakban írott Within the Abyss-tól kezdve, majd minden fontosabb állomást megidézve. A legnagyobb sikert persze, a két Panzer Division Mardukos dal aratta, a címadó és a Beast of Prey, főleg az utóbb említett és az annak tiszteletére rendezett pogó söpört el mindent és mindenkit. A lassulós dal ezúttal az újról származó Throne of Decay lett, ami nem rossz, csak ebből is hiányzik az említett kreatív többlet. A harmadik és utolsó új szerzeményből, a Souls for Belial-ből viszont nem. Persze, van ennél szofisztikáltabb és kreatívabb dalszerzés a műfajban, de ez működik, egyesíti Morgan és a Marduk, valamint a frontember Mortuus és korábbi zenekarának, a Funeral Mistnek a stílusát és mind a dal közepére tett kiállás, mind a bandától szokatlanul frappáns dobtémák beleadnak annyi pluszt, hogy azt lehessen mondani, hogy ez 2012-ben a Marduk és van értelme is. Van egy olyan érzésem, hogy ezt még évek múlva is elő fogják venni a turnékon.
A World Funeral album Panzer Division-ös keménységű nyitódalával, a With Satan and Victorius Weapons-szal búcsúztak a ráadásban, és az Immolation-höz hasonlóan tudom összegezni fellépésüket: akit 2012-ben még érdekel a Marduk, az garantáltan nem csalódott. Hanyatlás ide vagy oda, én inkább az ilyen veterán, kicsit túlérett metalzenekarokra kíváncsi vagyok még mindig, annál is inkább, mert a kb. másfél tucat komolyan vehető új zenekar sem mennyiségileg nem elégíti ki igényeimet, sem látogatásaival nem kényeztet el bennünket. Vagy más hobbit kell választani, vagy ezt tudja a metal 2012-ben.
a' ördög
képek: gif
