A tavalyi év általam hallott legjobb demója ugyan nem került fel legutóbbi listámra, igaz, nem azért, mert nem találkoztam vele, de nem is szenteltem kellő figyelmet neki. A felületes hallgatás során bár nyilvánvaló volt, hogy nem egy hanyagolható bandával van dolgom, de mint azt már megszokhattam, az igazi teljességét csak a megfelelő időpontban való hallgatásával tapasztalhattam meg. Tőlem elvárható módon sok meglepetéssel nem fogok szolgálni, de kérem, figyeljenek!

Ha az információim helyesek, a csapat Akitsa tagok és az Ash Poolból ill. Alberichből ismert Kris Lapke side projektje, ennek megfelelően a műértő olvasó azonnal egy zordon, primitív, black metal felvételre asszociálhat, és bizony 100%-ig igaza van. Egy intro és egy outro, illetve két szám alkotja a 20 perc körüli anyagot, amiből utóbbi kettő kétségkívül az elmúlt időszak fekete gyöngyei.

                         

Csavar nincs, nyugodtan vehetjük alapnak az Akitsa sivár, zajos megszólalását, viszont ahogy a The Black Crest of Death, the Gold Wreath of War megragadja a hallgatót, úgy az anyazenekarnak talán soha nem volt sikerült, illetve nem ilyen direkt módon. A témák nem csak a negatív alaphangulatot erősítik, jól felépített zeneiségük képes halálszagú révületbe taszítania a műélvezőt, lomha húzásával páratlanul adja vissza a történelem eszelős kegyetlenségét. A tematikát ugyanis a francia história kevésbé rózsás fejezeti szolgáltatják, márpedig aki előszeretettel forgatja a hazánkban is jól ismert Robert Merle idevágó írásait, tudhatja, hogy nem volt hiány ilyenekből.

Az üvöltés, az üvöltés, gondolják sokan. Egy mellettem elhaladó kolléga gyorsan fitogtatni kívánta rockzenei műveltségét: - Ez Lemmy, ugye? – kérdezte. – Nem egészen. – feleltem felsőbbrendűségem teljes tudatában. Talán a hangszín monotóniája is feltűnhetett számára, nem csak a vokál jellege. Nem igazán beszélhetünk hangsúlyozásról vagy a változatosságra való törekvésről, minden strófát ugyanazzal a kérlelhetetlen vehemenciával prezentál az előadó, tovább erősítve az amúgy is drasztikus miliőt. Helyenként egyszerű dallamokat szolgáltató szintetizátor hangjaira is felfigyelhetünk, amelyek tökéletesen belesimulnak a hipnotikusan hömpölygő zenei folyamba, amely az utolsó másodpercekben, a totális pusztítás extázisában teljesedik ki.

A Consecrating the Flame of Resistance-ről sem mondhatok kevésbé jókat, összegezve gyorsabb, zaklatottabb tétel, egyes dallamok, és persze az eredendően NS rokon sound a Bilskilnir világát idézik fel. Hamiskás akkordbontások, punkosan szaggató témák, pont annyira primitíven, hogy éppen ne tűnjön úgy, hogy darabokra esik a dal. 

Zárószóként csak annyit mondhatok, hogy remélhetőleg hallhatunk még felőlük, de ha nem, akkor sem fog a nevük kitörlődni emlékezetemből. Akinek számít a műfaj, nem fogja kihagyni.

rʇp

10/10