Tucatnál is több Scythe nevű zenekart tart számon a Metal Archives, inkluzíve egy rosszemlékű hazait, ez viszont egy elsőlemezes amerikai csapat, amire borítója miatt lettem figyelmes. Meghallgattam, és meglepve tapasztaltam, hogy hosszú idő után érdekes, minőségi zenével találkozom egy új bandától. Aztán persze utánanéztem, és akkor már kiderült, hogy bár a zenekar új, a tagság nem ismeretlen előttem, legalábbis az énekes-gitáros Rick Scythe nem az, ő a Usurper nevezetű, már csak a neve miatt is Celtic Frost-epigonként elkönyvelt 1993 és 2007 között létező zenekar egyik vezéregyénisége volt korábban.  Még ha a lopkodásoktól nem is riadtak vissza teljesen, a Usurper azért több volt szimpla epigonnál, volt egyéni stílusuk, és egy olyan környezetben nyomatták töretlenül old school metaljukat, amelyik szinte egyáltalán nem volt vevő ilyesmire akkoriban.



A Scythe nem az Usurper egyenes folytatása irányvonalat tekintve, új társaival egy kicsit liberálisabban bánik a műfajokkal Rick. Már az Usurper sem csak a rombolásra fókuszált, inkább a komor hangulatú középtempós menetelések domináltak, ahogy itt is, de itt más is akad bőven. Több a fogós, dallamos, heavy metalos rész, de akadnak szokatlanabb, disszonánsabb témák is, helyenként majdhogynem csavarosnak is nevezhető némelyik riff, persze nem Deathspell Omega szinten, a tördeltség egyáltalán nem jellemző, a befogadhatóságra való törekvés mindenütt érvényesül. A címadó dalban ének is akad a hörgés és a károgás mellett, továbbá jól megkomponált gitárszólók is vannak, a változatosság abszolúte erénye az anyagnak. Ami viszont még szimpatikusabb tulajdonsága a Beware the Scythe-nak, az az, hogy nem egy-két a lemez elejére betett ütősebb dallal próbálják eladni, ez egy teljesen egyenletes album, nem minőségileg, hanem zeneileg elkülönülő számokkal. A nyitódal a Venom-féle Witching Hour-ra emlékeztet távolról, majd az Autopsy fenyegető gitárdallamai köszönnek vissza, a necrophagiás doom-gore Mastermind végén megint ugyanez történik, a feszes thrashből Acid Witch-es heavy-doom-death slágerbe váltó címadó után a negyedik Tyrannical Stranglehold a Ruins of Beverastnak azt az időszakát idézi, amikor még nem vesztették el ötleteiket, az ötödik Tunguska Deathray kíméletlen, szaggató őrlését pedig még az újra formába lendült Asphyx is megirigyelheti.  Itt érdemes megemlíteni a szövegeket is, Rick Scythe nagy rajongója a paranormális jelenségeket magyarázó elméleteknek, titkos társaságoknak, és minden hasonló őrültségnek, ahogy erre a borítón látható szabadkőműves jel is utal, tehát őrült, ami a művészi alkotásnál mindig erény, és témája is bőven akad, ami pláne az.



Hogy mi a gyengéje a lemeznek? Hát az, ami 2012-ben az értékelhető zenék mindegyikének: semmi meglepőt vagy újat nem hallhatunk itt sem. Egy jó ízléssel összegyúrt egyveleg az elmúlt 30 év brutális, súlyos, sötét és kemény zenéinek legjavából. Ezzel együtt, megfelelő promóció és turnézás esetén volna esély arra, hogy Rick Scythe learassa a Usurper hibái miatt elvesztett siker-termését is. Persze csak underground szinten, ez még messze nem a mai kor ízlésének megfelelő, kocametálos-optimalizált plasztik megszólalás, akkor sem, ha az előd művein hallhatónál letisztultabb hangzásképpel bír, és kifejezetten régiesen sem szól. Mindez persze csak elmélet, a Primitive Reaction biztosan nem fogja őket benyomni valamelyik u.g. sztárcsapat turnéjára. Arra viszont talán jó lesz a Beware the Scythe, hogy egy Metal Blade vagy valami hasonló cég adja ki a folytatást, ami már felvételre kész formában van.

8/10

a’ ördög

facebook.com/scythe.chicago