A hiperaktív művészeket mindig fenntartásokkal kell kezelni, de van közöttük néhány olyan is, aki nem nagyon tud hibázni, mindig megvalósítja elképzeléseit. Hogy a Nachtmystiumban vendégként is emlékezeteset alkotó (Eulogy IV., 2004) Chris Blackre ez a megállapítás mennyire igaz, azt nehéz pontosan megmondani, nehéz ugyanis eldönteni, hogy pl. a Superchrist névre hallgató projektjét mennyire veszi komolyan, mennyire akar hibátlan lenni. Mindenesetre, ott néhány csuklóból kirázott 10 pontos metalsláger mellett egy csomó csuklóból kirázott teljesen átlagos és felesleges stílusgyakorlat található az évi rendszerességű kiadványáradat darabjaiban. A nagylemezzel először tavaly jelentkező High Spirits is inkább a lazább felfogást képviselheti a Superchristtól messzire nem eső parti-metaljával, a Pharaoh nevezetű bandája viszont tőlem esik roppantul messzire, ez az a fajta true metal, amitől nem tudok objektívan, hányinger nélkül nyilatkozni. Ebben felfedezhető az interjúkban már régebb óta emlegetett Gamma Ray hatása is, mely csodálatos módon a többi zenekarában nem jön ki.
A Dawnbringerben sem, és az is biztos, hogy ez a bandája az elsőszámú mind közül, és itt igazán rossz dolgokkal még soha nem találkozhatott a hallgató, szóval ez komolyságában is más kalibert képviselhet, mint a többi projekt. Időrendileg is ez a legrégebbi, 1995-ben alakult, és már abban az évtizedben kijött több anyag is, melyeket nem hiszem, hogy mifelénk túl sokan hallhattak volna akkoriban. A szélesebb körű ismertség az említett Nachtmystiumos vendégszerepléssel egyidejűleg jött el, Blake Judd volt a kiadója is a Dawnbringer 2005-ös nagylemezének, az In Sickness and in Dreamsnek, melyről stábunk több tagja is vagy tucatszor próbált írni, mindezidáig sikertelenül. Ez egy kivételes album volt, nem csak a zenekar, de az egész műfaj történetében is, aki hallotta, tudja miért, de erről most nem lesz szó. A banda valami hasonlót csinált eredetileg a metallal, mint az At the Gates és a korai In Flames, de a korai Cradle of Filth említését sem érezem butaságnak, tehát extrém-metalosították az Iron Maiden gitárjátékát, de a svédekhez képest megőriztek valamit a Maiden kimért epikusságából is, a Cradle-féle gótikus aurához-imázshoz pedig semmi közük, bár egy kevés szintetizátor itt is van.
Mostanra lassan tiszta epikus heavy metal banda vált a Dawnbringerből, némi súlyosabb, (a ’80-as évek elejéhez képest) modernebb riffeléssel megtoldva. Ami a Dawnbringert igazán kiemelkedő bandává teszi, az szimplán a dallamérzék. Aki szereti a vérbeli, akkurátus, de nem túltechnikázott metalgitározást, az szereti a Dawnbringert is. Az Into the Lair of the Sun God az epikus metal műfajához méltó módon egy konceptalbum egy harcosról, aki fellázad a Nap arrogáns, tespedő uralma ellen, és karddal a kezében számol le vele, természetes hát, hogy még dallamosabb, még epikusabb minden eddiginél, igazából két fő problémám van csak vele. Az egyik már a Nucleusnál is jelen volt, hogy kicsit túlságosan is könnyen befogadható az anyag, ami az ilyen retró dolgoknál sűrűn előfordul, mert nagyon kevés az újítás, nagyon kevés az emésztenivaló - de egy kicsit jobb a helyzet mint ott, talán sűrűbbnek lehet mondani az anyagot, és ez jót tett neki. A másik probléma szintén a Nucleusnál kezdődött, ez viszont most még jobban kijön, ez pedig az, hogy Chris Black énekteljesítménye kevés. Hiába jók a gitárdallamokon kívül az énekdallamok is, ha az orgnánum gyenge, Chris pedig igazán nem egy Halford. Hozzáteszem, például Mark Sheltonnak (Manilla Road) sem voltak anno túl jó adottságai, de kraft mégiscsak volt nála mindig is, itt meg inkább csak ügyes stúdiómunka teszi hallgathatóvá a végterméket.
Az egyes negatív és pozitív részletek és momentumok összegzése helyett inkább általános benyomásomat osztanám meg zárásképp: lecsúszik gond nélkül az album, nem egyszer, sokszor, élvezetes mindannyiszor, de valószínüleg inkább csak a 2012-es szinthez képest emlékezetes.
8/10
a’ ördög
