Ami poszt, az rossz. Életemet ennek az ökölszabálynak a jegye alatt élem már pár éve, az egyedüli kivételt a punkzene jelenti, ami viszont a poszt jelző nélkül egy a rock ellen elkövetett szabotázsakciónak is tekinthető, szóval ott a poszt jelző mást jelent,  és egyébként is, a posztpunk nem egy mai dolog, és mint ilyen, rögtön kevésbé gyanús. Ami viszont a metalt és pláne a black metalt illeti, toleranciaszintem igen csekély. Igen, a kezdet kezdetén mi is bezabáltuk a Wolves in the Throne Roomot, igaz fenntartásokkal, és nem maradéktalanul, ahogy a Krallice-t is, de akkor még bennük is több volt a Weakling-utánérzés, mint ez a szentimentális genny, amibe még belerúgni sem lehet rendesen, hiszen egy hangos puffanáshoz is szükséges valami keménység, viszont a jelenséggé vált poszt-black metalban nincs ilyen. Ez a lényege: bár Alcesttől Sólstafiron át mondjuk az említett Wolves...-ig elég széles a szórás a zenei eszközök tekintetében, közös ezekben a műfaj félreértelmezésének a módja, annak érzelmi eltérítése, ahogy azt már az első pillanatban is leírtuk. Így az évek távlatából annyi csak az új tanulság, hogy nem csak egy érdekes, szokatlan félreértésről van szó, hanem egy nagyon is működőképes trend-receptről, aminek a lényege a keményzene rajongók azon bázisának kiaknázása, akik ugyan igényelik a torzított gitárok zsizsegését, meg a dobok féktelen csapkodását, szóval a metal hangzását és energiáját, de érzelmileg mégis inkább a pop- és mese-/filmzenék érzelgős, szirupos válfajához állnak közelebb. És akkor még a hipszterekről nem is beszéltünk. Megnyugtatnék mindenkit, nem is fogunk.

Pár éve még nem sejtettük, hogy mennyi farkasbőrbe bújt bárány van a black metalosok között is, mostanra viszont már kiderült, többségben vannak. Ehhez képest az a fura helyzet állt elő a műfaj kritikusok által talán leginkább ünnepelt új bandájának, a Deafheavennek a pesti koncertjén, hogy a számomra tökéletesen ismeretlen, Hierophant nevezetű előzenekar fellépését többen nézték meg, mint a főbandát. A jelenség előtt értetlenül állok. Oké, a punkok mindig mozgósíthatóbbak és trend-érzékenyebbek mint a köztudottan lassú felfogású metalosok, de ez a banda punknak épp oly középszerű volt, mint hardcore-nak, crustnak, vagy épp sludge-os posztmetalnak. Belassulások és begyorsulások kiszámítható, értelmetlen sorozatából álltak dalaik, folytonos tördeléssel, lélektelen üvöltéssel, gyanúsan jól ápolt borostákkal és szűk fekete göncökkel. Annyira nem rossz volt, mintsem üres és mesterkélt, persze lehet csak én nem bírtam ráhangolódni, mindenesetre pár dal után kimentem. Én az Entombed-ot sem szeretem, de Hierophanték bármennyire is akarták, nem efféle gátlástalan suttyóknak, hanem suttyóskodó úrifiuknak tűntek.

                     

Visszatérésemkor egy ismerős ismerősét is távozni láttam, majd megtudtam, hogy elmondása szerint azért megy el, mert egyrészt nem érdekli ez a zenei világ, másrészt meg a Deafheaven énekese még „akár egy náci black metal zenekarba is beférne”. Nem tudtam mire vélni ezt a kijelentést, de aztán kezdett a Deafheaven, és rájöttem, akármennyire is abszurd volt számomra az indoklás, maga a megállapítás tökéletesen precíz volt. A Deafheaven kigúvadt szemmel, brutálisan károgó, bőréből folyamatosan kimászni készülő frontemberéről sütött az igazi fanatizmus és az átélés, pont úgy, mint az NSBM műfaj legjobbjainál, pont ez az, ami miatt az a színtér olyan sok értéket termelt ki. A Deafheavent nézve olykor elgondolkoztam rajta, hogy vajon egy poszt-zenekar énekese mögött, abszolút ideológia és vallás híján mi lehet az a hit, ami ilyen fanatizmust eredményez, létezhet-e egyáltalán ilyen, vagy csak egy okos meglátás eredménye, miszerint „ez fontos, és a jó black metalhoz nélkülözhetetlen, hogy legyen ilyen extra érzelmi töltet is”, tehát van, mögöttes tartalom nélkül.  De ha ez így is van, és a Deafheaven csak tudatosan kábított is, én megmondom őszintén, nem éreztem különbséget. 

                  

Egyértelműen a frontember volt az, aki áttörte tartózkodó ellenszenvem falát, de ez a jó teljesítmény semmire nem lett volna elég átlagon felüli zene nélkül. A Deafheaven zenéje abszolút tipikus példája  a Weaklingtől leszármazott monumentális, epikus poszt-black metalnak, amiből simán be lehetne rekeszteni a san francisco-i öböl bejáratát, de őket mégis kár lenne viharfogónak használni:  az átlagnál egy szinte alig érezhető fokkal több dalszerzői tehetséggel bírnak. Dalcentrikusnak nem lehet őket mondani így sem, de ebben a monoton masszában valahogy úgy rejtik el a tetőpontokat, hogy abban mégiscsak van valami fantázia, lendületesebbek és egyszerűen hatásosabbak a többieknél. Ez  még a szokásos érzelgős poszt-maszatolásoknál is igaz volt néhány pillanat erejéig (lásd: második videó eleje), bár nagyon-nagyon nem tudom az ilyenfajta  hangulatok megzenésítésére való törekvést komolyan venni, de voltak afféle, a csillagokkal teli égboltra meredés barátságosan hideg otthonosságát idéző részletek.

                  

A koncertnek nagyon gyorsan, kb. fél óra után vége lett. Hiányérzet nem volt, sőt, talán még épp jókor fejezték be ahhoz,  hogy  ne derüljön ki a produkcióról, hogy szemfényvesztés. De ha az is volt, jobb és maradandóbb élmény volt úgy is, mint amit a Wolves in the Throne Roomtól láttunk anno. Elég vajon ennyi? John Gossard már a Weakling egyetlen lemeze után tisztában volt azzal, hogy ebben az irányvonalban a Dead as Dreams után nincs értelme mondani bármit is, és egészen más megközelítések felé mozdult el, de ha esetleg összetalálkozik élőben a Deafheaven zenéjével, lelkiismeretfurdalást aligha fog érezni a lavina elindítása miatt.

a' ördög