Az Ornét Kimi Kärki alapította Mesmer néven még 1997-ben, azzal a célzattal, hogy felidézze a hatvanas-hetvenes évek fordulója körül fénykorát élő progresszív rock világát. Mint azt bizonyára olvasóink jelentős része tudja, Kimi Kärki Peter Vicar néven a Reverend Bizarre-nak is alapító tagja volt, és itt van a csapatban a Reverend dobos Earl of Void (Jari Pohjonen) is. Rajtuk kívül van négy másik hangszeres is (billentyű, basszus, furulya, másik gitár), énekest viszont nem sikerült találni, így kézenfekvő megoldásként a harmadik Reverend tag, Sami Hynninen tölti be a posztot, aki viszont nem tekinti magát a banda részének, annak ellenére sem, hogy az összes eddigi felvételen szerepel vendégénekesként.
A célkitűzésnek megfelelően Kimi/Peter itt radikálisan másfajta hangzásvilágban gondolkozik, mint a Reverendnél, illetőleg azt követő bandájánál, a Lord Vicarnál. Ez nem egy alibi sideprojekt a kiselejtezett ötletek összegyűjtésére, nem progrockos metal, de ugyanakkor a progresszív rock skatulya sem állja meg a helyét teljesen. A hangzásképet a tiszta elektromos gitár, az akusztikus gitár, valamint az orgona és a mellotron határozza meg leginkább, Sami hangjára pedig ugyan rá lehet ismerni a hangszínéből, de egészen másképpen, sokkal lágyabban és finomabban énekel, mint ahogy azt tőle megszokhattuk. Annak a kezében jó helyen vannak az Orne lemezei, aki a régi prog rockot a különleges, csak arra a műfajra jellemző hangulatok miatt kedveli, és hangsúlyozottan odavan például a King Crimson első korszakáért. A Tree of Life-ot betéve misztikus-szimbolikus mesék hangulata terül szét az éterben, épelméjüket eljátszó alkimisták, magukat időn kívül varázsoló okkultisták melankolikus emlékképei derengenek fel.
De figyelem, a King Crimson is és szinte bármelyik másik az Orne kapcsán citált előadó (Yes, Genesis, Pink Floyd, Van Der Graaf Generator, stb.) sokkal mozgalmasabb, intenzívebb és / vagy technikásabb zene, mint az Orne. Akkor a Black Widow és a Jethro Tull már talán több hasonlóságot mutat velük. Mindenesetre, annyi biztos, errefelé kevés Nagy Dolog történik. A progresszív jelzőt ugyan mindenféle kasztrált énekessel felálló maszturbálós metalzenekarra is rá szokták húzni, de ha komolyan vesszük a progresszió kifejezést, akkor azt erre sem lehet ráerőltetni. Hogy mégis akkor milyen zene ez? A befelé fordulás jellemző, ahogy már azt a Reverend Bizarre-nál is megfigyelni véltük, de érdekes módon Sami Hynninen saját szólózenekara, az Opium Warlords talán méginkább beugrik párszor. Pedig ellentétesebb nem is lehetne, míg ott a kopár, minimalista zene egy sivatagba visz minket, addig itt valósággal zölden burjánzanak a hangok – anélkül, hogy túl sok lenne belőlük, vagy erőltetve lenne a zenei érdekesség; a módosított hangzatok, érdekes akkordok állandó szerepeltetése. Valamit mégis tudhatnak, mert olyan dalt nem megjelölni a lemezről, amiben ne lenne valami emlékezetes. Ebben nagy szerepe van a gyakran eléggé fogós énekdallamoknak is, Hynninen vendégként sem vette félvállról a feladatot.
A zenészek nyersebb játéka és némely téma közvetlensége miatt itt-ott a hard rock műfaj is jelen van, így a záró Sephira is egy riffcentrikus tétel, de a többnyire az epikus lágyság dominál. A Beloved Dead kivételével, az a kakukktojás a lemezen, egyrészt az egy rövidebb szám, másrészt felüti fejét a régi jó Reverend Bizarre-os fekete humor, és dal második felére egy tipikus R.B. számmá alakul át, csak, hogy legyen egy kivétel, egy viszonyítási pont, ami erősíti az Orne önállóságát és létjogosultságát.
8/10
a’ ördög
