A tizenegy év kihagyás utáni visszatérő Burzum albumot, a tavalyi Belus-t előbb enyhe, kétkedéssel vegyes lelkesedéssel fogadtuk, majd utóbb a korábbi anyagok méltó utódjaként emlegettük. Ez merőben váratlan esemény volt, ilyesmiben nem mertünk reménykedni sem, az viszont szintén meglepő, hogy kevesebb, mint egy évvel később már érkezett is a folytatás. Látványos változás nincs, csak annak a mértéke váratlan, amilyen teljességgel a lelkesedés ezúttal elmarad.

       

Belus B-Sides lehetne a lemez alcíme, pont olyan, csak egyáltalán nem olyan jó, hiányzik a dalokból a drámai erő, az üzemanyag a kozmikus utazáshoz. Nehéz ezt bővebben elemezni, bele lehet kötni a dallamos énekbe, ami ezúttal helyenként túlságosan is erőltetetve van, de nem ettől az apróságtól rossz a lemez, nincs egy bizonyos gyenge pont, amibe a kritikus beledöfhetné a kardját. Lényegében ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik Vikernes, mint bármikor eddig, de eddig soha nem lett satnya és szürke a produkciója. Most az. Egyébként nem kifejezetten rossz, működik úgy-ahogy, elvegetál a lejátszóban, de jelentősége nincs. Ahogy igazából már annak sincs, hogy ő, az antimodernista ellenkultúra egyik vezérfigurája most, követői többségét túlélve, szintén elbukott. A mozgalom maga volt a lényeg, az meg már jó ideje egy kiüresedett, tömegjelenséggé silányult trend volt. Az, hogy a Burzum csinált még egy utolsó minőségi lemezt tavaly, az jelentős volt – legalábbis zeneileg, de amúgy nem. A Raate majd talán kárpótol minket zeneileg, a többi meg nem most veszett el, hanem legkevesebb 3-4 éve.

5.5/10

a' ördög

burzum.org