Magazinunk mindig is híres volt arról, hogy sajátosan kezeli a tér és az idő viszonyát. Ez történik most is, hiszen a stáb talán legsúlyosabban riff-fixált tagjának szűk egy hét alatt adatott meg az, hogy koncerten láthassa gyermek- és ifjúkorának meghatározó zenekarait. Így e szerencsétlen földi halandó ha akarná se tudná külön kezelni élményeit, ezért a Corrosion Of Conformity, a Black Label Society és a Monster Magnet budapesti, illetve soproni fellépései okán keletlkezett élményhányadék most egyszerre böffentetik vissza, mint ahogy az egyszeri fesztiválozóból is ilyetén módon tör fel a sör és a gyros.

Idekívánkozik egy kurta comingouttal elegyített előjáték: bizony székesfővárosunk helyt adott egy Hatebreed-koncertnek is a pszeudo-sabbathista szeánsz előtt, és hát ez a zenekar is szocializációs sarokkőnek számított életemben. Hála azonban az utóbbi években kiadott minősíthetetlenül szar lemezeiknek és fontoskodó, minden lében kanál hozzáállásuknak, én inkább biliárdozni mentem. (Ha valakit érdekel, 3-2-re kikaptam.)

Budapest Rat City

Megvallom, a COC koncertet felvezető promofotókat nézegetve nem alakult ki bennem az a sziklaszilárd meggyőződés, hogy én kedd este egy erőtől duzzadó, jó kedvű, saját életművükhöz kellő iróniával hozzányúló, rutinos powertriót fogok látni. Igen, előítéletes vagyok, de sokkal inkább számítottam az aktuális nosztalgiahullámot meglovagoló, egy potyasörért Európát végighaknizó bagázsra. A Dürer-kert előtt látva a csapat szakadt turnébuszát, ez az érzés csak erősödött bennem. Aztán láss csodát: egy tökéletesen megszólaló hármas acsarkodását nézhettük végig, konstatálva, hogy most már el is tudják játszani azt, amit évtizedekkel ezelőtt a Technocracyn, vagy az Animosityn szerettek volna. A szárazan puffogó, kaotikus csühögésből igazi redneck Voivod lett. Új számuk (Your Tomorow) mindennél beszédesebben árulkodik erről: vérbeli, kiállásokkal, lassulásokkal teletűzdelt hc-kartács. A műsor ugye előre beharangozottan ilyen crossover klasszikusokból állt (Mad World, Rat City) az általam is fetisizált délies korszakból csak mézesmadzagként himbálták meg a Seven Days elejét és a Vote With a Bullet egyharmadát.

                

Hakninak, vagy arcoskodásnak azonban nyoma sem volt. Hangról hangra vált a koncert alatt egyértelműbbé, hogy ez a három fickó most úgy érzi a legjobban magát, hogy Mike Dean bőgőt cincálva pszichopata módjára vonyít, Woody Wheaterman gitárt lóbálva bömböl, a Meat Loaf jellegűre és Warrel Dane méretűre hízott Reed Mulin pedig vokálozva, headbangelve üti hol komplex, hol húzós témáit. És ez nagyon jó nekünk is. Úgyhogy lemezt, lemezt, országomat egy ilyen COC-felállásban készült lemezért, Pepper Keenan pedig inkább maradjon pénzt keresni a Downban, mert ha visszajön, akkor félő, hogy kiújul a Hetfield-komplexusa. Mondom ezt én, akinek eredetiben van meg a Deliverance.

Mineral Water Fueled Fuckin' Brewtality

És ha már műsoros. A Black Label Societyvel én úgy vagyok, hogy a Blessed Hellride-ig pénzt adtam ki Zakk Wylde munkásságáért, aztán mikor gitárhősünk elkezdett úgy kinézni mint egy Amon Amarth-borító, és amikor gitározás helyett elkezdett Ozzy-mód énekelni, akkor inkább máshova fektettem be. Így a Mafiát már másolt CD-n próbáltam megszeretni, a Shot To Hellt pedig egyszer hallgattam meg, 128 bit/s-os mp3 formátumban méghozzá. Az akusztikus lemezek és az Order Of The Black ugyan már jobban tetszettek, de a koncert iránt táplált szkeptikusságomat nem tudták eloszlatni. Ráadásul Zakk Wylde amolyan rossz értelemben vett ikon lett: persze, a világ második leghíresebb benzinkutasa arra született, hogy terpeszben pengető gyurmafigurákat mintázzanak róla, ám köszönhetően a külsőségeknek, már akkor is „mocsárszagú déli riffeket eregető sörszagú előemberként” emlegette a metálsajtó, amikor már teljesen szokványos, sőt egyenesen középszerű lemezeket adott ki és hónapok óta nem ivott. Így minden adott volt, hogy pózerkedéssel teljen el a szerda este. Nos, ha úgy vesszük azzal is telt, csak megfelelően kellett szemlélni, ahhoz, hogy szórakoztató legyen, ne nevetséges. Mert ahogy ha a Sötét lovagot nézve sem hisszük, hogy Christian Bale tud repülni, úgy a PeCsa színpadára pakolt kamu-Marshallokról sem hisszük, hogy szólnak, Zakk Wylde-ot sem indián fejdísszel képzeljük el szarás közben, és a zenekar tagjairól sem gondoljuk, hogy előre felvarrózott BLS-mellényben viszik gyerekeiket az oviba. Olyan ez, mint Marilyn Manson esetében: színház, cirkusz, akarom mondani biznisz és dollár.

                

És nincs is ebben semmi elítélni való, mert egyrészt megy is a dolog, figyelembe véve, hogy a borsos, csilis, korianderes jegyár ellenére jó sokan voltak kíváncsi az üzletmenetre. Másrészt a zenekar tényleg hatásosan vezeti elő hatásvadászra sikerült számait: egyszerű négy negyedre írt kalapálás, amire jön az ízes hangzású zakatolás, és persze az elmaradhatatlan gitárvijjogás. A négyes zenei tudását megkérdőjelezni dőreség lenne, pont a virtuozitásuk miatt volt élvezetes ez a 13 nótányi masinisztametál – anélkül az egész szétesett volna. A kötelező zongorázós balladázás és a még kötelezőbb gitárszóló persze teljesen felesleges időhúzások voltak, de az új lemezes Overlord, Godspeed Hellbound, vagy korábbról a Bleed For Me és a Born To Lose kifejezetten élvezetesek voltak a nyár esti sör – illetve ha Zakket vesszük: ásványvíz – mellé. Bólogatni lehetett rá és jó volt, hogy egyértelművé tették: nem kell ebből elhinni semmit.

Amúgy a szomszédban aznap ingyenes Black Dahlia Murder koncert volt. Ó idők, ó erkölcsök.

And now something completely different.

Goin' down now

A Monster Magnettel kapcsolatos aggodalmaim egyáltalán nem a zenekarral voltak kapcsolatosak: pusztán attól féltem, hogy hangversenyük a körülmények és a VOLT fesztivál áldozata lesz majd. Áthallatszik-e majd a Pendulum rémséges kluttyogása? A rock 'n roll történetének talán legalulértékeltebb szürke eminenciása, a csapatot otthagyó Ed Mundell helyére nem érkezik-e valami fakezű kontár? Azt a metálzsurnalisztikai fordulatot, miszerint minden félelmem eloszlott a nyitó Nod Scene első hangjai alatt, most nem bontanám ki, pedig így volt. Egyszerűen arról van szó, hogy mint minden valamire való zenekart, úgy a Monster Magnetet is a paradoxonok és önellentmondások tartják mozgásban és életben, és ez volt ennek a koncertnek is a mozgatórugója. is.

                  

De nem kell ám valami izgőmozgó ugrabugrára gondolni, az előadás ugyanis a lassúság jegyében telt. Mégpedig azért mert Dave Wyndorff most itt tart. Aki egyszer is meghallgatta a Mastermindot, az pontosan tudja, hogy a banda most nem a terpeszes stadionhimnuszokban utazik, bár a Tractor beizzított néhány karburátort, és nem is az amorf spacetémákban gázolnak szügyig, igaz ettől még rittyentettek egy több perces mini-Woodstockot a Right Stuff végére. Megfontolt, lassú szemlélődés jellemzi most a Monster Megnetet, ennek jegyében vezették elő a Dopes To Infinity-t, a Look To Your Orb for The Warningot, vagy a Dig That Hole-t. Negasonic Teenage Warhead nem volt, a másik három sláger (feszülő Powertrip, lazuló Space Lord, felrobbanó Crop Circle) viszont igen.

Persze ez majdnem mindegy, lévén amíg Dave Wyndorff hozza a már említett paradoxonokat, addig majdnem mindegy miből áll a setlist és miből nem. Ahogy az is, hogy akkor gitározik-e vagy sem, mert a Monster Magnet zenekarként működik a keze alatt, annak ellenére, hogy minden ő hangot ő talál ki. De a legfontosabb mégis az, hogy egy Bud Spencer méreteivel és kedélyével megáldott frontemberrel van dolgunk, aki sátáni vigyorral képes konferálni és röhögni akár saját magán is. Pont ezért tudja ugyanolyan hitelességgel énekelni azt, hogy goin' down now, meg ordítani azt, hogy now I'm livin on top of it. Örök tanulság: ezt tanítani nem lehet, ezt látni és hallani kell – vagy legalábbis nézni és hallgatni.

nubain