A Karst miskolci banda, a többi infot el lehet olvasni a honlapjukon. Kollégám mutatta még tavasszal a „neked úgysem fog tetszeni” mondat kíséretében, és mivel eddig nagyjából mindegyik ilyen kijelentése valótlannak bizonyult, érdeklődéssel vágtam neki az ismerkedésnek. Mit ne mondjak, hamar megértettem, hogy miért is volt a nagy óvatoskodás, kár, hogy nem írtam le rögtön az első benyomásokat, így nehéz lesz reprodukálni, mi is kavargott a fejemben.

Rögtön a nyitó Kettős rövid, nem egészen négy perce alatt egy progresszív oi banda képe elevenedett meg képzeletemben, akik nem átallnak magukba olvasztani egykorvolt népszerű honi alterbandák dallamképeit, megszólalását, mindezt pedig paródiaképpen punkosan primitív, vagy éppen a black metalra jellemző kíméletlen gyorsaságú tempókkal tarkítanak. Ehhez magyar nyelven előadott torokhangú üvöltés párosul, amely akár bizonyos hardcore/crust bandák zenéjébe is kiválóan passzolhatna. Folytathatnám a többi apró észrevételt, de azt gondolom, ennyi az elején bőven elég az olvasónak ahhoz, hogy kíváncsi-e a továbbiakra.

    

Sorolhatnám a számcímeket, és azt, hogy éppen az egyes dalokban mi történik, akad elég elemeznivaló, a lényeg viszont, hogy amit hallunk, az mindenképpen egyedi, különleges, mi több – elgondolkodtató. Ettől viszont még nem lesz jó a Cleaning a Cave, a dolog hol működik, hol nem, a kezdés után nehezen találni kapaszkodót, mármint az ilyen eklektikus zenének tényleg nem árt, ha a cudar eszköztárat némi fogóssággal elegyítik. A Karst zenekar ezzel úgy hallik, tisztában van, a feszültségek mellé feloldásokat is kínál, csak éppen nem eleget, legalábbis az album első felében. A jó hír az, hogy a kitartóknak meglesz a jutalma, a rossz, hogy igazi katarzis nem következik be. Jobbnál jobb ötletek, hangulatok, lüktető témák, keserves dallamok bukkannak fel és tűnnek el hirtelen, álmodozás, majd a sivár, kiábrándító, mindennapi környezet. Bele lehet feledkezni, együtt lehet vele érezni, de nehéz, néhol kényelmetlen hallgatnivaló - nihilista, gúnyos, magából - legalábbis elsőre - csak a csúfat szereti mutatni, akár mint egy általunk tisztelt író, akivel azonban véletlenül sem szeretnénk egy társaságban mutatkozni, még csak egy asztalhoz sem ülni.  

A Közös, Étlen, Sóvár, illetve az egyetlen angol nyelvű szám, a Bead a Part, de igazából a záró Jövő is – írhattam volna, hogy az utolsó öt szám – amelyekben javarészt megtalálható az töltet, ami nem hagyja, hogy magába zuhanjon az anyag. Itt sincs könnyű dolgunk, de azt gondolom, aki idáig eljutott, annak valószínűleg sikerült egy bizonyos fokú azonosulás a hallottakkal, innentől pedig feleslegessé vált az idegenvezetés.  

Még pár szó a megszólalásról. A Karstnak köze nincs a standard black metal soundhoz, - igaz ez is egy stílus a sok közül, amiből merítenek - mégis igen érdekes/hatásos a végeredmény, amikor ebből az anyagból dolgoznak. Nekem többször is az utolsó Spite Extreme Wing kiadvány, az Vltra ugrott be hasonlóságként. Letisztult, óvatosan torzított gitárok, jól hallható basszus, csattogó, éles pergőhang, és ezek a gyors részeknél állnak igazán össze, a szaggató, vagy lassú részeknél viszont a fül vaskosabb alapok után áhítozik – de idővel hozzáidomul az érzékszerv.

Nagyjából ennyi, lehet nem a legjobb hangulatban ültem le megírni a cikket, de ez is csak azt támasztja alá, hogy nem mindegy, milyen belső állapotban állunk neki a Cleaning a Cave-nek. Adjunk neki több esélyt, többféle napot, egyszer csak kapizsgálni fogjuk. Én mindenestre gratulálok a srácoknak, minden nehézségtől függetlenül nem sok hazai bandát tudok mondani, akikre emlékezni érdemes.

7.5

rʇp

A lemez letölthető a zenekar weboldaláról.