A Nova Rockon el kell viselni egy csomó negatívumot hatvanezer idióta tinédzsertől a padok és asztalok teljes hiányán át a Linkin Parkig, de ettől még jó a fesztivál, hiszen lehetett itt látni az elmúlt években a Queens of the Stone Age-et, a Toolt, a Master of Puppetset végigjátszó Metallicát, a visszatérő Faith No More-t és Rage Against the Machine-t, a leköszönő Nine Inch Nailst meg az örök Pearl Jam-et is. Túlzásba esni persze azért így sem kell a rendezvénnyel kapcsolatban: idén például az első két nap pár fellépőtől eltekintve teljesen felejthetőre sikerült, így bőven elég volt kimenni a tényleg erős zárónapra, amit kicsit meglepő módon még Subterra-kompatibilisnek is lehetett nevezni a Motörhead, az Iron Maiden és a Ghost fellépése miatt.

Rögtön az elején be kell iktatnom egy kellemetlen intermezzót: mivel nem sikerült elég későn érkezni, és még mindig nem vagyok elég öreg ahhoz, hogy megmaradjak a seggemen, belenéztem az In Flames-be*. Két számot hallottam, egyiket sem ismertem, de ahogy elnézem a setlistet, akkor sem álltam volna sokkal jobban, ha az egész műsornak tanúja vagyok. „Ez nem In Flames” – mondta utastársam, aki imponáló módon még valamikor a kilencvenes évek végén elfelejtette a zenekart, mire én (aki csak a kétezres évek elején jutottam idáig) azt feleltem: nem, ez nem is zene. Legalábbis nálam, mert pár chugga-chugga riff, valami hülye köhögés meg egy nyikorgó sampler az én ingerküszöbömet nem tudja megugrani. De szerintem így van ezzel maga az együttes is: Anders Fridenen ezúttal ugyan nem volt nyakkendő, viszont illett volna az alkalomhoz a viselet, mert olyan unott rutinnal jött-ment a színpadon az egész brigád, mintha Gogol rendezte volna a koncertet. Ennél még Jesper Strömblad alkoholizmusa is dicsőbb karrier.

Lemmynek a Fehércsíkláz megjelenése óta félelmetes kultusza alakult ki. Ez teljesen érthető, hiszen a könyv zseniális, ahogy maga a pali is, ettől még azonban engem untat, sőt zavar is, hogy minden majom Ian Fraser Kilmisterrel példálózik, és úgy tesz, mintha a csávó legjobb haverja, vagy legalábbis legjobb tanítványa lenne, miközben mindannyian tudjuk, hogy ez abszurdum. Csendes ellenállásomat azzal fejezem ki, hogy (valószínűleg az említettekkel ellentétben) sok Motörheadet hallgatok, és egyre inkább rájövök: bár egy kaptafára készült az összes lemez, az életmű tele van gyöngyszemekkel a Bastardstól az Infernóig. Emellett pedig, ha tehetem, elmegyek Motörhead-koncertre is, ahol nyugtázom: Lemmy nem attól király, hogy milyen életet élt, hanem attól, hogy még mindig piszok jó a színpadon a zenekarával együtt.

      

Velük baj most sem volt, viszont életemben először mégis azt kell mondanom, hogy szar Motörhead-bulit láttam, ugyanis a koncert első kétharmadában valami hangosítási hiba miatt minden mikrofon hangosan recsegett és sistergett, plusz értékelhetetlenül szóltak a hangszerek is, és ezek a malőrök több levonulás után sem oldódtak meg, csak a legvégére. Így meg hiába volt prímán elgitározva az Over the Top és remekül eldobolva az In the Name of Tragedy, és hiába hangzott el a The Chase is Better Than the Catch, nem lehetett élvezni a produkciót. A zárásul (már jó hangzással) lecsavart Ace of Spades/Overkill kettős persze megmentette a bulit, de ezt inkább játsszuk újra a Szigeten.

Nem nagyon értettem, hogy kerül erre a mainstream fesztiválra az underground okkult rock legfrissebb képviselője, a Ghost, azt meg pláne nem, hogy miért a hozzá zeneileg legközelebb álló Iron Maidennel egyszerre kell fellépnie. Az együttes jelenléte persze örömteli volt, az ütközés viszont nem, mert így a hatvanezerből – megszámoltam – 32 ember várta a koncertet az újdonságnak számító sátorszínpadnál, és három lány közülük is vélhetően a tagok barátnője volt, egy srác meg biztosan a technikusuk. A kellemetlen körülmények dacára azonban a svéd zenészek kifogástalanul teljesítettek, és ehhez a szokásos jelmezeiken kívül csak négy narancssárga lámpára meg egy füstgépre volt szükségük, ugyanis játékukban és kiállásukban egyszerűen nincs hiba. A hangzás nem kedvezett nekik sem, az albumuk meleg tónusának metálosabb változata helyett metsző lábdobot és csattogó basszust kaptunk, de ez sem tudott beakasztani az élménynek: volt plusz ereje az élő előadásnak, ugyanakkor a lemezes lágyság sem veszett el, mert minden énekdallam és gitárharmónia tökéletesen ült.

Más egyéb híján az Opus Eponymous dalait nyomták végig kicsit eltérő sorrendben, és bár a hangulat a lemezt hallgatva is kerek, így élőben még teljesebb volt az összhatás: a csuklyás zenészek bólogatva játszottak, az élőhalott püspöknek öltözött énekes pedig kimérten lépkedett a füstfelhőben, miközben szúrós tekintettel méregette a nézőket, és csak elégedett bólintásokkal, illetve kézmozdulatokkal kommunikált, mintha tényleg valami rituálét vezényelne. A legjobb ördögfigurákra jellemző finom elegancia, illetve a 80-90 éves horrorfilmeket idéző morbid atmoszféra a rajongók meggyőzéséhez bőven elégnek is bizonyult – az igazi diadal azonban nem ez volt, hanem az, ami a fináléban történt. Ugyanis mint tudjuk, a Ghost célja az, hogy negédes dallamokkal fiatal híveket gyűjtsön a sötét oldalnak, és ezt a Beatlestől kölcsönzött Here Comes the Sun gonoszkás feldolgozásával a körülményekhez mérten maradéktalanul sikerült is elérni: az első refrén idejére megháromszorozódott a közönség, így a záró Ritualra már vagy hatvan új fan rázta magát teljes odaadással. Ez itt a sátáni kacaj helye.

A kifogástalan koncerten túl köszönhetek még valamit a Ghostnak: nekik hála lekéstem az Iron Maiden fellépésének első 35-40 percét, amelyben a 2 Minutes to Midnightot leszámítva kizárólag újlemezes dalok szerepeltek. Így a Final Frontierről csak másfél számot kellett elszenvednem, amit nem tudok eléggé üdvözölni, mert bár szeretem a csapat újkori munkásságát, és lelkesen közelítettem az aktuális anyaghoz is, a mai napig sem tudtam megszeretni. Amit így hallottam, az egy meglepetések nélküli slágerparádé volt 80 percben, többek közt a The Trooperrel, a The Wicker Man-nel, a The Evil That Men Do-val, a The Number of the Beasttel, a Hallowed Be Thy Name-mel és a Running Free-vel. Mielőtt még valaki kajánul elvigyorodna, jegyezzük meg: az Iron Maidentől ez nem ciki, mert három éve különleges dalokkal teli nosztalgikus műsorral, 2010-ben meg szinte csakis az ezredforduló utáni számokból álló programmal voltak láthatók Budapesten, vagyis nem a biztonsági hakni feltétlen hívei. A díszlet egyébként megegyezett a tavalyival, de a végén a dob mögül két mancs társaságában előbukkanó, kisbolygó méretű Eddie-fej egyedüli újdonságként is eladta a show-t, a hangzás meg a Dickinson-Smith duó visszatérése óta levezényelt öt magyarországi buli mindegyikét verte, úgyhogy nagyon pozitív volt az élmény.

               

A napot záró System of a Downnal elég viharos kapcsolatot ápolok, ennél többször talán egy zenekarról sem változott meg a véleményem. Per pillanat úgy vagyok vele, hogy az első két lemezüket elismerem, azokon ugyanis még nem akarták a hatásaikat feltétlenül meghökkentően és kontrasztosan keverni, illetve Serj Tankian első és Daron Malakian (azaz a Scars on Broadway) egyetlen lemezét sem tartom rossznak, ezt a koncertet meg őszinte kíváncsisággal vártam. Zeneileg nagyjából azt is kaptam, amire számítottam: hibátlanul sikerült eljátszani és elénekelni mindent, a System of a Down meg a Toxicity dalai szórakoztatóak voltak, az übersikeres Mezmerize és Hypnotize számai meg irritálóak. Ennyivel azonban nem úsztam meg: hogy még ennél is ambivalensebb legyen a véleményem, a zenekar is két táborra szakadt, azaz míg Daron Malakian az Iron Maident magasztalta és Dire Straitst nyomott, Shavo Odadjian pedig Motörhead pólót villantott, addig Serj Tankian fehér ingben és farmerben seggfejt játszott.

Az énekest diszkóba készülő balatoni nyaralótól Pataky Attiláig sok mindenkihez tudnám hasonlítani, de leginkább egy „hagyományőrző” csoport minden lében kanál programszervezőjére emlékeztetett, aki az összejöveteleken idióta vigyorral és béna tánccal vezeti fel a népdalok techno-változataira épülő karaoke partit. Amúgy nagyon kedves csávó, szóval csak azt tudom elképzelni, hogy elvette az eszét a szimfonikus lemeze meg a még rosszabb második szólóalbuma, de a lényeg akkor is az, hogy a szereptávolításán kis híján elbukott az egész koncert. Végül azért a maga prédikálós-giccses módján ennek ellenére is szórakoztató volt a dolog („Party time! Dádádá! Hollywood! Dádádá!”), de egy öt év után visszatérő, (állítólag) meghatározó zenekartól ez kevés, és az is biztos, hogy nemcsak stilárisan, sőt nem is kizárólag a Subterra fekete szemüvegén keresztül nézve lógott ki a napi műsorból a produkció. Persze az is igaz, hogy én végig a másik két színpadnál álltam – azoknak nyilván maradéktalanul bejött a mutatvány, akik délután a Pendulumra buliztak a Motörhead helyett, este meg a Social Distortionre ugráltak a Maiden közben. Jó éjszakát.

* A Boysetsfire miatt egyébként – főleg a másnapi pesti koncert fényében – már jóval korábban ott kellett volna lenni, de a Nova Rock nagyszínpada előtt állni a tűző napon öngyilkosság.

b(A)