Napjaink sztárproducerei nem tartoznak a kedvenc szereplőim közé a metal színtéren. Többnyire annyi értelme van ennek a szakmának a 21. században, hogy a divatos uniformizált metalhangzás megteremtését valami jól bevált figura elérje, ezzel pedig elejét vegye bármiféle új értékek létrejövetelének. Andy Sneap a legismertebb metal-producerek egyike, a ’90-es évek közepe óta rengeteg nagynevű banda kiadványán dolgozott, ezek között vannak emlékezetesek (minden idők egyik legjobb koncertlemezének, az Exodus Another Lesson in Violence-ének utómunkálatait is ő végezte, legutóbb pedig az Accept bivalyerős visszatérő lemezén dolgozott), viszont az elmúlt évtized engem leginkább elkeserítő metallemeze közül is számosért ő a felelős - a hangzásukért legalábbis biztosan, de azokkal persze nem csak ez a gond. Hogy még ellentmondásosabb legyen a kép, egy aktuális interjúban a jelenkori bandák általános ötlettelensége miatt panaszkodott, és azt is kifejtette, hogy ideje lenne, hogy egy rendes lemezt készítsen az Iron Maiden is, amiben szívesen segédkezne is, ezzel a kiszólással pedig rögtön belopta magát eretnek fémszívembe.
Ezúttal azonban nem szimplán produceri feladatokat látott el, hanem gyerekkori kedvenc heavy metal zenekarát támasztotta fel az elmúlás és feledés ködéből. A Hell 1982 és ’87 között volt aktív, lemezkiadásig mindenféle szerencsétlen történetek miatt nem jutottak, majd a feloszlás után a zenekarvezető énekes-gitáros Dave Halliday, aki Sneapet gitározni is tanította, öngyilkos lett. A demók és az egy darab kislemez alkotta munkásság hivatalosan hozzáférhetetlen volt eddig, a legfontosabb, ’82-es datálású demó pedig élvezhetetlen minőségben keringett a neten. Bár a dupla CD-s kiadás tartalmaz eredeti felvételeket korábban kiadatlan, nagyjából hallgatható minőségű házidemók formájában, Sneap úgy érezhette, hogy ennél többet érdemelnek ezek a számok, így nem egy szokványos remaszterizálós-újrakiadós történetet forszírozott, hanem újjáalakította a zenekart saját maga, az életben maradott eredeti tagok és a Sabbat-os, ex-Skyclad-os Martin Walkyer segítségével. Utóbbi helyét idővel szerencsére egy másik, rátermettebb frontember, David Bower vette át, aki egyébként a másik gitáros (Kevin Bower) testvére és civilben színész, ebben a felállásban készült el a Human Remains. A válogatás nem tartalmazza a Hell teljes munkásságát, számos demós, illetve anno élőben játszott dal nem került fel ide, de így is egy meglehetősen hosszú és sok emésztgetést igénylő album lett belőle.
A Hell a brit metal hullám kései képviselőjeként híres volt teátrális előadásmódjáról, akkoriban provokatívnak számító imázsáról, és ennek szellemiségében sok sejtelmeskedős, hókuszpókuszos, szintetizátorvarázslós felvezetés és átkötés került a dalok elé és közé, amelyek próbára tehetik a hallgatók türelmét. Magára a zenére odafigyelve azonban könnyendén érthetővé válik, hogy Sneap és sok kortársa miért is volt annyira oda a Hellért. Sablonos dalszerkezetek, unalomig ismert panelek itt nincsenek, önmagukban ugyan viszonylag egyszerű és fogós témákból álló, de szövevényessé terebélyesedő szerzemények hallhatóak, és mint ilyenekhez, leginkább a korai Mercyful Fate lehet jó párhuzam. Az ízes, kiművelt zenei alapok mellett David Bower markáns, egyszerre hisztérikus és erőteljes éneklése az egyik legnagyobb erénye az albumnak. Ahogy a zene, úgy maguk a dallamok nem hatnak elsőre, de ebben nincs hiba, minden zenefanatikus tudja, hogy ami túl gyorsan hat, annak általában kevésbé tartós a hatása.
A lemez csúcspontja a The Devil’s Deadly Weapon című tízperces eposz. Van benne szintetizátor, eredetileg is volt, szerves részét képzi az szerzeménynek, nem csak valami idegen elem. A riffek csavarosak, de nem öncélúan, lassan formálódnak össze egy szerves egésszé, így érik el az igazi monumentalitást, nem pusztán az emelkedett hangvétellel. Ez így tényleg az ördög halálos fegyvere, nem csak szájhősködés. Nem mindegyik dal annyira komplex egyébként, ott van az egyetlen eredetileg is rendesen, kislemezen kiadott szám a képmutató erkölcscsőszöket fricskázó, pedofil papokkal kapcsolatos híradásokkal felvezetett Save Us from Those Who Would Save Us. Hogy ez sem elsőre üti le a hallgatót, abban én Halliday eredeti dallamainak szerepét látom, aki igencsak tartózkodott a rágógumi dallamoktól, egyedi elképzeléssel állt hozzá a verzék és refrének megszerkesztéséhez. Ezekhez egyébként annyira hajszálpontosan nem ragaszkodik Bower, ami eltérő orgánumukat figyelembe véve nem is várható el tőle.
Jópár hallgatás után én eléggé biztos vagyok abban, hogy a hagyományos heavy metal egy alapvető fontosságú dalanyaga hallható ezen a lemezen. Azt nem lehet persze nem észrevenni, hogy ma készült, hogy sűrűn befedi egy fogyasztói máz. Kapcsolódik ide, a kevésbé vonzó dolgok közé a banda imázsa is, a videóklip, a photoshop, ésatöbbi, de ezek miatt még panaszkodni is felesleges. A zene erejét nem lehet elvitatni, ami egyszer ennyire jól lett megírva, - itt talán nem túlzás a megkomponáltság kifejezés sem - az nem romolhat el leglényegében.
A banda ad koncerteket is, nagyon jó volna elcsípni őket, mindez azonban valószínűleg a nyugat-európai fesztiválok közönségének kiváltsága marad. Kíváncsi vagyok, folytatást terveznek-e. Hogy pontosan hány dala maradt a bandának a régi időkből, azt nem tudom, és azt sem, hogy bele mernek-e majd vágni új dalok szerzésébe Halliday nélkül. Ez az egyetlen igazán fájó pont a Hell feltámadásának történetében. "If you truly belive in what you do, your dreams one day will come true" – szól a többi daltól könnyedebb hangvételével enyhén elütő The Quest refrénje. Nem tudom, hogy ez igaz-e, Hallidaynek mindenesetre összejött, kár hogy nem volt türelme kivárni.
9/10
a’ ördög
