A harmadik nap ígérkezett a legkevésbé izgalmasnak a fesztiválon, ekkor érkeztünk a legkésőbb is, egészen pontosan a kanadai Kataklysm elé lőttük be magunkat. Hosszú évekkel ezelőtt láttam a tévében egy videóklipet, még a banda eredeti felállásának korszakából, ahol melankolikus gitárdallamokat váltogattak kaotikus, agyatlan zúzással (northern hyperblast, ahogy ők nevezték magukat), amire idegbeteg módon, hadarva hörgött egy szakállas, kifordult szemű őrült. Volt bennük valami megnyerő, zeneileg is, de azért nem rohantam a lemezboltba. Később hallottam, hogy a kifordult szemű őrült diliházba került, a zene pedig levetkőzte kaotikus beütéseit, meg hogy sokaknak ez nem tetszett, másoknak viszont pont azóta tetszik. Az elmúlt években kiadtak egy rakás lemezt, ennyit tudok róluk, snitt.
Az egykori basszerből lett frontember, Mauirizo Iacono rövid úton bizonyította számomra, hogy nem leszünk jóbarátok a bandájával: olyan típusú vezénylő frontember ő, aki érezhetően nem erre a feladatra született, viszont nem szimplán kellő, de egyenesen túlzott magabiztossággal áll ki a színpadra. Az elhatározott lelkesedés pedig szükségszerűen működik a közönség rajongóbbik és részegebbik felénél, ez pedig visszakapcsol a frontemberhez, aki önmagával rendkívüli mértékben elégedetté válik, és még kevésbé gondolkodik el azon, hogy esetleg kicsit sok, amit csinál. Ez pedig nem kicsit volt sok. Az első kb. öt dal alatt/között ötször mondta el, hogy kezeteket a magasba anyabaszók, és mivel a negyedik után azt mondtam magamban, hogy a következőnél kijövök, azt nem fogjuk ebből a beszámolóból megtudni, hogy a végül hányszor kellett volna eképp lelkesedni. De ez persze sallang lenne, nem jöttem volna ki, ha a zene tetszett volna, de az épp annyira volt erőltetett, mint a frontember. Rosszfajta, ízetlen death metal, üres keménykedés. Ez nyilván ízlés kérdése, hisz a közönség elégedettnek tűnt teljesen, profi zenekari teljesítmény, korrekt megszólalás, blablabla. Biztos ízlés kérdése, biztos tetszett annak, aki szereti, de én mégis abban vagyok biztos, hogy igazság az, hogy ez a banda jelenlegi formájában egy nagy rakás szar. Soha többet a közelükbe nem megyek.
Igen, ez egy elfogult lap, ebből nem szeretnék titkot csinálni, annyira elfogult, hogy nekem a két nagylemez erejéig Voivod-tag Eric Forrest vezette E-Force általunk szervezett januári klubbulija jobban tetszett, mint a Down előtti Voivod. Azóta viszont újra láttam a Voivodot, és az meg azért egy megint egy másik dimenzió volt, olyannyira, hogy annak fényében az E-Force két saját dalból és öt Voivod számból álló setlistjének mindenképp kissé hakniszagúnak kellett volna tűnnie, de én ezt nem éreztem – élveztem, szimplán.
A debütáló Evil Forcesről eljátszott Satanic Rituals egy olyan dal, ami maradéktalanul méltó a Voivodhoz, a második albumról származó Lobotomized viszont lemezen nem tetszik (ahogy az egész lemez sem), de mintha ezekkel a zenészekkel még az is feljavult volna. Magyarázat: aki ennyire nem követné az eseményeket, annak tudnia kell, hogy sem az első, sem a második E-Force lemez felállása nem egyezik a mostanival. A másodikon például egy Malmsteen-mániában szenvedő gitáros garázdálkodott, viszont az összes eddigi pesti fellépésen – beleértve 2006-os Carpathian Forest előttit is - ugyanazok az emberek játszottak, és ők fognak a soron következő harmadik lemezen is szerepelni. Azt hiszem, ez így is lesz jól. Krof, a dobos egyébként annak a Maleficum Orgiának a szülőatyja, amely ’91-ben alakult, és Franciahonban a Mütiilation-nel egyidejűleg elsőként játszott black metalt, néhány éve meg Aigro Mucifelam néven adott ki egy végtelenül szélsőséges, barátságtalan és disszonanciákban gazdag lemezt. Nem véletlenül és nem tegnap óta őrült Voivod-fanatikus, és ugyanez mondható el a gitáros Cyrill Bernhardról is, itt aztán nincs Malmsteen-mánia: Voivod-mánia van, keményvonalasan, a szellemiséget semmivel sem kevésbé jól átvéve, mint a Voivod és a Piggy helyére került Dan Mongrain esetében.
Ennek persze a Voivod számoknál volt igazán jelentősége. Először a két E-Force között jött a Phobost nyitó Rise, majd három dal a Negatronról (Meteor, Project X, Insect), közte még egy a Phobosról, a Mercury - ennyi is volt a koncert. A Mercury alatt elszállt Eric basszusgitárja, aki egy pillanatra beijesztette a „népet” (kb. 50 fő), hogy bevágja a hangszerét a nézőtérre, de aztán az előttük játszó zenekar basszere felsietett a színpadra, és a kezébe nyomta saját öthúrosát, így fejezték be a koncertet. Voivod dal, öthúros basszusgitárral Eric Forrest kezében – kérem szépen, ez kuriózum, ilyet nem sokan láthattak rajtunk kívül, ha kell valakinek autogramm, küldünk. A hangzás megint nagyon jó volt, jobb volt, mint januárban, pedig ott sem volt rossz: a kisszínpad hangmérnökének én ezennel javasolnám is a fizetésemelést.
Sodom, Destruction és most Kreator. Meg is van a nagy germán thrash hármas, mindösszesen fél év alatt, nem rossz. Mille Petrozza majdnem akkora farok, mint Kataklysm-es kollégája, rendkívüli mennyiségű ostoba átkötő és felvezetőszöveget kellett végighallgatni a fesztivál nagyszínpados műsorát záró Kreator koncert másfél órája alatt. Igaz, Mille legalább nem a kezek emelgetésével kapcsolatosan szenved fixációban, neki a moshpit meg a kibaszott keresztények a rögeszméi, de itt amúgy sem lehet kérdés: megérte tűrni a baromságokat az utolsó percekig. Főleg az utolsó percekig: akkor hangzott el a Flag of Hate – Tormentor kettős, a banda őskori ősprimitív klasszikusaiból kettő. Én főleg ezeket szeretem tőlük, az újakat meg kifejezetten utálom. Nem azért mert nem hiteles - amúgy tényleg nem az, Millének elege lett a durva zenékből, aztán amikor megbukott a kitörési kísérlete, akkor tért vissza a kaptafához. Pontosabban: sokak számára visszatért a kaptafához, a thrash metalhoz, én azonban – és ez a bajom igazából - nem thrash metalt hallok a Violent Revolution óta tőlük, hanem valami felpörgetett göteborgi szarakodást rengeteg thrasht imitáló ritmusozással, de a jellegzetes thrash ízek szinte teljes mellőzésével. Mint mondtam: eléggé rühellem. A koncert azonban annyira széles spektrumú volt, hogy emiatt az 5-6 dal miatt még az egész egyáltalán nem volt élvezhetetlen számomra sem.
Lehet, hogy elsősorban a pénz miatt nyomja Mille – az egész zenekart most nem részletezném, mindenki tudja, hogy ez kiről szól elsősorban – de ez a koncert nem keltett ilyen benyomást. Az említett két régi dal – meg a másik két őskori szám, a Pleasure to Kill és az Endless Pain is tökéletesen hozta azt az érzést, amit lemezen, még Mille hadaró köpködése is a régi volt, pedig az új lemezeken eléggé hitvány az üvöltése. A komplexebb, kevésbé agyatlan és ezzel egyidejűleg az általam kevéssé hallgatott Terrible Certainity-Extreme Aggression-Coma of Souls albumhármas kapott még jelentősebb szerepet a koncerten, a kultikus népszerűségű, kísérletezős Renewal sajnos egyáltalán nem került terítékre, pedig kíváncsi lettem volna élőben sikerül-e nekem is ráérezni, lemezen nem jött be egyelőre, de talán majd legközelebb.
Annyira volt érdemes látni a Kreatort, mint amennyire az egész fesztivált általánosságban érdemes volt meglátogatni. Nagy revelációkat, újraértelmezéseket, gyomorba vágó élményeket nem nagyon kaptunk, az underground zeitgeistből meg még annyit sem. Nyilván jó lenne, ha jövőre akár csak 2-3 olyan banda is előkerülne, akár a fesztivál franchise-án kívülről, célzott meghívással, akik jelentenek valami igazi egzotikumot, ez még akár jövedelmező lépés is lehetne. Nem is muszáj valamelyik friss bandára gondolni, ha az túl rizikós, de biztos van, akit teszem azt, egy Asphyx-xel, Autopsy-val, Jag Panzer-rel, vagy valami hasonló kaliberű névvel ki lehet csalni ide. Nem hinném, hogy ez a feltételezés annyira el lenne rugaszkodva a valóságtól. Drukkolok, mert sok szempontból életképesnek tűnik a rendezvény, a szervezés profi, a helyszín jó, és végre a hangzás is kifogástalan volt, szóval vannak itt értékek, alapok. Léptem, a kollégám még megnézte a Krisiunt.
a’ ördög
A színre lépésemet felvezető mondat után már érzékeltetnem sem kell, mennyire zárórai hangulatban zajlott a brazil death metal zenekar fellépése - hozzám hasonlóan ők is végszó után jöttek. Ennek ellenére megtelt a kisszínpad nézőtere, és ez így is volt rendjén, mert bár messziről nézve a Krisiun ugyanolyan agyatlan death metal zenekar, mint a Kataklysm, valójában nagy a különbség: ez a trió azoknak a bandáknak a sorát gyarapítja, amelyeknél a primitív hozzáállás épp ellenkező előjelű, mint a Kataklysmnél. Értsd: Alex Camargo is ugyanazt az egy mondatot ismételgette a számok között, csak ő azt mondta el ötször szóról-szóra ugyanúgy, hogy köszönik mindenkinek, aki maradt ilyen fucking sokáig és szupportolja a fucking underground metalt, ez pedig egész másképpen hatott, mint délután Maurizio Iacono digós pattogása. Másrészt meg a zene is teljesen más volt, mert a Krisiun még ostoba szaggatott riffekből is olyan, ízig-vérig metálos számokat tud írni, mint a Bloodcraft (és olyan lemezt, mint a sokak által oktalanul köpködött AssassiNation), de ha kell, sűrűbb és hangulatosabb témákban is otthonosan mozog. Az időpont miatt mondjuk inkább az emlegetett underground virtus vitte el a bulit, és nem a zene, de akkor sem lett volna probléma a fellépéssel, ha kora este kerül rá sor - a lényeg meg úgyis csak az, hogy kapott egy kellemes ráadást a fesztivál.
b(a)
képek: getintoflame@freemail.hu
kapcsolódó cikkek:
Metalfest Open Air 2011, első nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)
Metalfest Open Air 2011, második nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)
