A jó hangulatban zárult első nap sem tudott arra rávenni, hogy délután kettőkor a helyszínen legyünk, a Skyforger így kimaradt. Kicsit sajnáltam, bár az elmúlt 10 évben bemutatott standard folk metallá alakulás után aligha hozhattak volna lázba. A következő valamennyire is érdekes aznapi banda a While Heaven Wept volt, így arra időzítettük érkezésünket. Érdekesnek mondom őket, mert egy újonnan feltört banda, jó a sajtójuk, van múltjuk is, ilyesmik. A legutóbbi lemez alapján én viszont sajnos biztos voltam abban, hogy nem fogok tudni semmilyen szinten sem csatlakozni a bandát elismerőkhöz, és ez így is lett. Disney-doom, Celine Doomion, Doomwish, stb, lehet durrogtatni a könnyű, közelről leadott lövéseket. Ahogy a Megadethről azt írtam, hogy az a metal nem az én metalom, úgy ez a doom nem az én doomom. Ez egy ultraérzelgős, pátosszal töményen telített, idejétmúlt szintetizátorhegyekkel, negédes kórusokkal terhelt műfajváltozat. Ennélfogva nem tudok sokat mondani arról, hogy milyenek voltak ahhoz képest, hogy ilyen stílusú zenét játszanak. Aki vevő erre, annak biztosan tetszett, mert nem voltak problémáik azzal, hogy előadják magukat normális minőségben, ami egyébként, el kell ismerni, hogy tulajdonképpen bravúr, mert eléggé összetett a zenéjük.

Primordial, egy szívemhez nagyon sokáig nagyon közel álló banda, amiben nagyot soha nem csalódtam. Élőben viszont még nem láttam őket, ilyen-olyan okokból. Hogy miért nem vagyok annyira lelkes már irántuk, az számomra is talány, arról, hogy túlságosan népszerűek lettek, aligha lehet szó, hiszen itt is meglepően szellős volt a nagysátor. Korábbi elmondások alapján kíváncsian vártam Nemtheanga alakítását, aki nem egy szabvány metal-frontember, és a viselkedése sem felel meg mindig az igényes közönség normáinak. Ezúttal viszont nem ütötte ki magát már a koncert előtt, talán túl ifjú volt még ehhez az este, így trágárkodás és köpködés sem volt. Alapvetően visszafogottan lelkesítette a népet, a dalok előadására és átélésére fókuszált, legalább annyira töprengve, mint szigorúan pásztázva tekintetével a közönséget.


 
Egy ideje már nem volt szó a Subterrán a Primordial aktuális lemezeiről. Ez részben lustaság/időhiány, részben viszont mégsem véletlen teljesen. Többen is törést látnak a bandánál az új lemez (Redemption at the Puritan’s Hand) kapcsán, én ezt mind a lemez, mind a koncerten elhangzó aktuális dalok fényében elvetem. Sőt. Nekem a Lain with the Wolf című új dal volt az egyik csúcspont a koncerten, nem mintha ez hú, de újszerű és izgalmas lenne, de olyat az előző két lemezen sem hallottam. Az azokon levő sikerdalok, mint a Coffin Ships, vagy az Empire Falls lehet, hogy nagyon ütősre vannak megírva, és minden tisztességes embernek sírva kell tőlük fakadnia, de nekem mégsem működnek ennyire. Túlságosan instant a katarzis, nem érzem át a nagyívű világfájdalmat. Akkor már az új lemez megtört, egy fokkal kevésbé magasztos ellenállása inkább szimpatikus. Viszont amikor a banda Spirit the Earth Aflame című csúcslemezéről egyedüliként felcsendült a Gods to the Godless, akkor az azért más minőség volt, mint a többi, önmagában véve szintén jó dal. Ilyen még egy nincs, illetve talán a The Burning Season az, de az sajnos nem hangzott el (még egy régi dal volt, az Autumn's Ablaze a Journey’s Endről). Szóval a Gods to the Godless, abban nem politika, nem filozófia és nem is dalszöveg az, amit Nemtheanga előad, hanem a világot, emberiség elméjét pusztító démonok megszemélyesítése, a zene pedig tényleg az az eleven, gyomorba vágó, sugárzó fájdalom, amit a népzene legsúlyosabb drámáiból mentett át a Primordial egyedüliként a népzenés hatásokkal rendelkező metal bandák közül.



Volt hát hiányérzetem, de kaptam egy adagot az esszenciából is, összességében a rejtélyt, hogy miért nem vagyok már akkora rajongó, és miért szeretem őket mégis még mindig, azt hiszem megfejtettem. Sajnálom őket, és magamat is persze, hogy nem tudtak közelebb kerülni ahhoz a művészethez, amit senki máshoz nem hasonlítható formában tudnak megidézni. Az új lemezt paradox módon mégis nagyobb kedvvel hallgatom a koncert óta.

A Stormwitch a magyar metal történetében különleges jelentőséggel bír, a legtöbb olvasónk nyilván betéve tudja a mesét, a ’80-as években többször is koncerteztek nálunk, nagy népszerűségre tettek szert, blablabla. Én tisztességesen nekiveselkedtem a munkásságuknak otthon a fesztivál előtt, és nem mondom, hogy ebből az egykorvolt nagyságból nem hallottam viszont semmit. Legalábbis jobb pillanataikban egy Iron Maiden-es hatású, kicsit sajtosabb, de azért még élvezhető hagyományos heavy metal zenekar képe bontakozott ki. Ehhez képest amit itt produkáltak, az óriási csalódás volt, talán a legnagyobb az egész rendezvényen – igaz, a bandák jelentős részétől semmit nem vártam, de sokkal többet tőlük sem. Ez viszont mindenhogyan nagyon kevés volt, most, 2011-ben egy szabvány germán kolbászmetál borzalomnak tűntek, idióta kinézettel, mintha a Running Wild promófotóhoz készült volna, de félúton megunta volna a beöltözést, így fehér ingben, többen mellénnyel, pincérmódra léptek ki a színpadra. Ez persze lényegtelen, négy dal erejéig koncentráltam is arra, hogy valami értékeket fedezzek fel a produkcióban, de nem jártam sikerrel, leléptem.



Jobb híján belenéztem a Sanatorium nevezetű szlovák grind zenekar kisszínpados fellépésébe. Ahogy az már az előző napi fesztivál-beszámolóból is kiderült, ez a műfaj engem annyira érdekel, mint a gamelán népzene, de akárcsak előző nap a Vanderbuyst esetében, itt is bivalyerős és tiszta volt a hangzás, a zenekar pedig szintén igencsak penge volt, úgyhogy pár szám erejéig kellemes felüdülés volt a sallangmentes dara, főleg a Stormwitch töketlenkedése után.

a’ördög

Nagy Mood-rajongó voltam annak idején, ami így önmagában semmit nem jelent, mert annak idején nagy Nevergreen-rajongó is voltam például, de ha hozzáteszem, hogy a Mood iránti szimpátiám és tiszteletem ma is tart, az már jelent valamit, legalábbis nekem, mert sok magyar metálzenekarról nem tudom elmondani ugyanezt. A családfáról valahogy mégis leszakadtam, mert a Stereochrist egy idő után túl szakállas lett az én ízlésemnek, a Wall of Sleep meg túl állhatatos. Ez utóbbit nem kell félreérteni, csak arra gondolok, hogy kezdett úgy tűnni: a zenekar már csak a makacsság kedvéért makacs, az meg értelmetlen – lényeg a lényeg, a Magma Rise iránt se nagyon érdeklődtem. A Voivod előtt azért már majdnem találkoztunk, de végül csak az utolsó számukra sikerült odaérni, itt viszont egy komplett koncertjüket sikerült végignézni, és azonnal visszatért a hitem. Holdampf Gábor bőgővel a nyakában érdekes, Hegyi Kolos társaként Janó Misi különleges, Bánfalvi Sándor meg egy állat, és ők négyen láthatóan legalább annyira egymásra vannak izgulva, mint amennyire nekem sikerült rájuk gerjedni, ez pedig így rég nem látott frissességet kölcsönzött a produkciónak. A zene persze ugyanaz megint, de a baj soha nem is a zenével volt, mert ha valahol, hát a doom metalban a dalnak mindig ugyanannak kell maradnia – csak ez a szigorú, mégis örömzenés hozzáállás hiányzott. Remélem, annyira is van izgalmas ez a felállás, hogy a Glow Burn Scream mellé/helyett egyszer elővegyenek valamit a Slow Downról, de innentől a saját dolgaikra is teljesen nyitott vagyok.

b(a)


 
Arch Enemy. Jaj jaj jaj. Aki csak véletlenül tévedt ide, vagy valami keresőből talált a beszámolóra, és amúgy szereti az Arch Enemyt, az inkább ne olvassa tovább a cikket. Kiváncsiságból néztem csak meg őket, érdekelt, hogy mi az, ami miatt ekkora sikereket tud elérni egy ennyire ócska zene. Ifjú metalos koromban egyébként nem tűntek rossznak, még lemezem is volt tőlük. Ellentétben a többi svéd dallamos death metal bandával, ők nem úgy rontották el a death metalt, mint az At the Gates, hanem úgy, mint a gitáros Mike Amott ex-bandája, a Carcass. Fémesebbek és keményebbek voltak a göteborgiaknál, a dallamokat pedig ugyan helyenként igencsak darabosan, de többé-kevésbé élvezhető eredményt produkálva vitték az igazi death metalos, belezős riffek közé. Aztán csak nem lettek igazán sikeresek, maradtak a másodvonalban, a harmadik lemez után – ami nem vagyok biztos benne, de szerintem a valaha volt legjobb hammeres stábértékelését kapta – frontember-cserét hajtottak végre, az agresszívan fröcsögő-bugyogó Johan Liiva helyére egy csinos, szőke nőt, Angela Gossow-ot vették be. Ezzel megfogták az isten lábát, mert Angelának ugyan trükközött mivolta ellenére is gyenge és erőlködős a hörgése, de a lépés szenzációértéke felülmúlt minden várakozást. Az Arch Enemy egyhamar befutott, pedig – vagy talán részben épp amiatt, mert -  közben még a zenét is sikerült azonnal teljesen leamortizálni: minden valamire való riff és dallam el lett távolítva, helyükre pedig technikázós-kétlábgépezős-keménykedős hülyegyerek-metal került. A sikerességért oly sokáig hiába küszködő banda jelenleg épp olyan népszerű, mint mondjuk a Children of Bodom, pedig most már náluk is rosszabb zenét játszanak. Hogy milyen volt a koncert? Ilyen. Nagy pontossággal és profizmussal elzúzták a jellegtelen, bárminemű csavarok és kreativitás nélkül megírt dalaikat. Gossow a vezénylő frontemberek közé tartozik, jó atléta, nem lazsál színpadon, közben pedig buzdít, keményen odamond a szervezett vallásoknak például. Végeredmény: a közönség extázisban. A marketing tudományágának diadalmenetét láthattuk.

Az Alcest koncertje a fesztivál morbid curiosity-je volt számomra. Pontosabban: lett volna. A weboldalon kiírt időpont alapján sokat nem is kellett volna várni, azonban a kisszínpad elé kiragasztott papírra rosszul, későbbre voltak kiírva, így ők most kimaradtak. Később kiderült, hogy a weboldalas időpont volt jó. Pech, annak, aki szereti, meg annak, aki szeretett volna nálunk is olvasni róla. Mi azért nem hullattunk könnyeket, láttuk, amit igazán fontos volt látni.

a' ördög

fényképek: getintoflame@freemail.hu


kapcsolódó cikkek:

Metalfest Open Air 2011, első nap (2011.06.05., Budapest, Csillebérc)
Metalfest Open Air 2011, harmadik nap (2011.06.03., Budapest, Csillebérc)