Metáloscsalogató súly és hipsztercsalogató változékonyság - meg is lett a teltház. Azonban az értékeléseket olvasva, hallgatva úgy tűnik, sokan irreális elvárásokkal érkeztek a Trafóba. Mintha arra számítottak volna, hogy Michael Gira és a Swans szombat este egyszerre váltja majd meg, vagy legalábbis menti meg, a kísérleti zenét és a művészi, de azért könnyed fogyasztásra is alkalmas popzenét. Jó, érthető, ha nem a Swans, akkor ki más; de jobb beletörődni, hogy ezúttal a tisztességes örömzenélés a maximum. Amely, nem mellékesen, azért magában foglalja, hogy nincs best of műsor ledarálására épülő jukebox-üzemmód, sem elvetélt alkalmazkodási kísérlet a kor elvárásaihoz.

Mivel én az Angels of Light-os periódussal sohasem voltam képes megbarátkozni - elsősorban azért, mert a Swans után fájdalmasan nyugdíjastempójúnak hatott -, már a tavalyi lemezzel is kiegyeztem, annak ellenére, hogy inkább Angel of Light/Swans hibrid, mint vérbeli Swans. És habár az a lemez önmagában üdvözlendő lépés volt, igazából az első koncertvideók győztek meg arról, hogy tényleg érdemes lesz ott lenni a koncerten, mert élőben az egész sokkal hatásosabb, elsősorban baljósabb, fenyegetőbb, mint felvételen. Végül, amint lassan közeledett a pesti koncert dátuma, az is nyilvánvaló lett számomra, hogy nem csak ott kell lenni, hanem hogy ez a koncert nagyságrendekkel lesz jobb, mint a My Father Will Guide Me... Egész pontosan két dolog adta meg nekem a szinte teljes bizonyosságot. Egyrészt ez a videó, amely megidézett valamit abból az időszakból, amikor a Swans metálosabb volt a legsúlyosabb metálnál is (ha Youtube-on keresztül ilyen erőteljes, mi lesz élőben!). Másrészt Mikko Aspa kommentje, aki arról írt, bárcsak egy átlagos noise vagy power electronics koncert szólalana meg úgy (szólalhatna meg úgy), mint a Swans 2011-ben, akik vannak annyira kitüntetett pozícióban, hogy nem esnek áldozatul a feedback- és torzításfóbiás, hangcuccféltő keverősöknek.            

                

A Swans persze olyan zenekar is, amely mellett senki sem tud elmenni anélkül, hogy ne akarná megfejteni őket. Lássunk hát egy szerény próbálkozást. Amíg a 80-as évek közepén Gira mazochista szektavezérként haldoklott a színpadon, mostanra sikeres vallásalapítóként látjuk viszont, akinek bárki jó szívvel felajánlaná adója 1%-át. Mondjuk meg is dolgozik érte, tehetséges szemfényvesztő, ráadásul nem spórol az erőszakkal. Lehet azzal jönni, hogy 25 év elteltével a zaj és a zsigeri zúzás egy megdermedt, kiüresedett szertartássá vált, de el kell ismerni, hogy hatékonyságuk kiváló, és a szinte fizikai hatást kiváltó, megrázó eszközök gyakori alkalmazása nélkül egyszerűen szétszélednének a hívők. Ki tudja, talán a Hitgyüli is élvezhető volna, ha feljavítanák azokat a szörnyű zenéket...

Úgyhogy ez a koncert számomra a zajról szólt. Nem a kifinomult részletekről, bravúros dalokról, különféle hangulatok hullámvasútjáról, hanem azokról az egyébként gyakorta ismétlődő percekről, amikor az egész zenekar gőzmozdonyként ment előre, daráló gitár, bulldózer basszus, visító steel gitár, csörömpölő ütősök. Ahogy itt, a fenti videón megörökített Eden Prison középrészében leginkább érzékelhető volt az este folyamán, hogy ami zajlik, feketébb a black metálnál, nihilistább a punknál. (Az igazsághoz hozzázartozik, hogy a közel 150 perc alatt voltak kevésbé sikeres kalandozások, de legyünk nagyvonalúak, egy hasonló időtartamú, 11-esekkel eldőlő legendás mérkőzés után sem azt fogjuk emlegetni, amikor a második félidő közepén 20 percre visszaesett a színvonal.)

Elégedett vagyok. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogyha jövőre újra jönnének, ismét megnézném a műsort. Gondolom, sokan vannak, akik most azt mondják, ezután nem, nem, soha, mert nem nyílt meg a pokol kapuja, sőt még a templom kárpitja sem hasadt meg stb., de ha végül mégis megint teltház lenne, akkor joggal kérdezhetném: "Most akkor mi az istenről beszélünk?"

Amik elhangzottak (a sorrend nem 100%):

No Words/No Thoughts
Jim Apostate (új dal)
Avatar (új dal)
Sex, God, Sex
I Crawled
Eden Prison
Little Mouth

#Nothing#