A Portrait egy olyan banda, ami egyszerre illeszkedik napjaink retró trendjébe, másfelől meg abszolút unikum, legalábbis a 2008-as datálású bemutatkozó album idején mindenképp az volt. Ilyen, hogy valaki egy régmúlt irányzatot, jelen esetben konkrétan a Mercyful Fate stílusát az eredetivel szinte megegyező minőségben töltse fel újra friss tartalommal, túl sok példa nem volt, a legtöbb hasonló próbálkozás a poén, vagy a nosztalgia szintjén ragadt le. Ahogy azt a hasonlóan varázslatos zenéknél megszokhattuk az elmúlt évtized során, széles körben nem vettek tudomást erről a lemezről sem, hiszen ahhoz reklám, nyomatás, és a szervilis szaksajtó ajnározása – egyszóval: nagykiadó - kellett volna. Ezzel szemben az underground mélyebb rétegeit minőségi kiadványok után szonározó igazi metal fanatikusok nagyon is tudták, mire bukkantak. Utóbbi kevesek közül az egyik, a Primordial énekese, A.A. Nemtheanga volt az, aki úgy gondolta, hogy legyen népszerű is, ami jó, így a Metal Blade-hez vitte őket, hogy elkészítsék a folytatást.
Egy a maga módján tökéletes-közeli lemezt felülmúlni mindig nehéz ügy, de ez különösen az volt, hiszen távozott Philip Svennefelt, King Diamond eddigi legügyesebb hang-hasonmása, akit szinte lehetetlennek tűnt pótolni. Fenriz azt írta ekkor myspace-oldalán a hírre reagálva, hogy nagy kár, de a zene önmagában is jó volt, úgyhogy nincs minden veszve azért. Mint utóbb kiderült, a banda tagjai elégedetlenek voltak a frontember teljesítményével, ezért kirúgták, ami előtt teljesen értetlenül állok. Az új énekes, Per Karlsson a bemutatkozását jelentő tavalyi kislemezen leginkább Dickinsonosan énekelt, ami kicsit furának tűnt ehhez a bandához, de most ő is áthangolta magát King Diamondra. Az a számítás tehát, hogy ez most egy változatosabb, többféle hatásból merítő album lesz, szinte egyáltalán nem jött be. Karlsson teljesítménye azonban nagyon jó, elődjével összehasonlítva is állja a sarat.
A legnagyobb problémát tehát sikerült megoldani, viszont lett helyette másik, nagyobb. És bár talán ez is jelzésértékű, nem arra gondolok, hogy a farmert bőrnadrágokra és bőrmellényekre cserélték, hanem arra, hogy megritkultak a zenében azok a váratlan csavarok, kapkodó tempók, váratlan témaváltások, apró finomságok, amik miatt az első lemezt a leginkább oda lehetett tenni a Mercyful Fate két klasszikus lemeze mögé, a többi elé. Ezzel ellenkező irányban haladva ugyanakkor lopásból meg épp most lett több (pl. a Darkness Forever elején az énekdallam), legalábbis az előző alkalommal konkrét dolgokat nem emeltek át. Túlzásba ezt azért nem viszik, ez nem fontos, csak érdekes. A lényeg az, hogy ez egy elődjénél sokkal konvencionálisabb mai metalalbum. Kezdjük a ritmusszekcióval: bár erről nem is olvastam előzőleg, de a basszer David Stranderud is távozott a csapatból, utódja pedig egyáltalán fel sem tűnik, szerepe annyi, hogy vastagítja a hangzást; a dobos maradt, de az ő produkciója is visszaesett a hajrázatási funkciók kielégítésére. A hangzás is pont ilyen, eléggé visszataszító a teltség, amivel a duplázó dörög, a gitárok is korszerűsödtek, fel lettek fújva kissé. A The Devil’s Blood nagylemezére is nehezteltünk emiatt eleinte, de itt többről van szó: mintha mindettől elhitték volna azt, hogy elég egy-egy szabványzakatolással húzni az időt, mert az keményen szól és dögös. Kár ezért az önámításért.
Tisztán lehet hallani, mikor került elő valami igazi ötlet, kár, hogy nincs olyan dal, amiben töretlen a színvonal. A Bloodbath című sem ilyen, mégis a kedvecem: fenyegető hangulatú, gyors darab, látja maga előtt az ember az Abigail vágtázó halottaskocsis borítóját megelevenedni. Itt annyira feszült a tempó, hogy nincs igény változatosságra. A gitárszólókra megpróbáltak rágyúrni az első lemezhez képest, bár ott sem voltak rosszak, de most egy fokkal közelebb kerültek a Shermann/Denner szinthez, ebben a számban különösen igaz ez. Általánosságban az mondható el a dalokról, hogy mindegyikben van egy-két nagyon jó énekdallam, amiktől meg lehet szeretni a meglehetősen szabvány alapokat, nekem főleg az Infinite Descensiont és a The Nightcomerst sikerült. A záró Der Todesking szintén kiemelkedik, ez viszont nem tipikus Portrait. Per Karlsson itt végleg bizonyítja, hogy tényleg nem rajta múlik az album sikere, és hogy többféle érzésvilágot is hitelesen tud tolmácsolni, a zenészek pedig egynémely harmóniában megidézik black metalos múltjukat jellegzetesen svéd-módra borongós hangulatokkal - konkrétan a Dissection-féle Thorns of Crimson Death a legpontosabb párhuzam.
Azt hiszem a fentiekkel minden el lett mondva, ennyi a tudnivaló az új Portrait albumról, lehet szeretni, lehet kritizálni, unikum jellegüket megőrizték, a mágia helyenként jelen van, ez még bőven nem egy rossz anyag. Egyelőre egy kicsit optimsitának érzem a pontszámomat, de remélem, jóváíratják maguknak a nyolcast az idő múlásával. Ebben segíthet, hogy ősszel állítólag pótolni fogják az elmaradt májusi koncertet, aminek továbbra is fokozott várakozással tekintek elébe.
8/10
a’ ördög
