Nem lenne értelme a Subterrának, ha az olyan igazán underground, valójában nagyon is jelentős kiadványokról nem ejtenénk pár szót mint a Dispirit tavalyi próbatermi demója. A zenekar vezetője John Gossard, aki Aspa, Hynninen és még kevesek mellett az a személy, akiknek talentumában erős bizodalmunk van, munkásságuk végig meghatározó volt magazinunk és saját világunk formálódásában. Legelső csapata, a Weakling egyetlen albumával pedig még azt a bravúrt is be tudta mutatni, hogy mindennemű erőlködés nélkül olyasfajta viszonylag szélesebb körű és egyöntetű elismerést ért el, ami a '90-es évek még egységes undergroundjában volt a csúcszenekarok kiváltsága. Hasonlóan nyilvánvaló műve azóta nem volt, mi viszont mindegyikben megtaláltuk azok sajátos, egyedi értékeit.



A Rehearsal at Oboroten ennek a Gossard-féle stílusnak – a The Gault mellett – talán leginkább jellegzetes darabja. Ha azt gondoljuk, hogy a Deathspell Omega összetett muzsika érdemes összehasonlításképpen meghallgatni ezt a demót. A franciáknál - csűrjék-csavarják akármeddig is bonyolult szerkezetű szerzeményeiket - bármilyen felbontásból vizsgálva is csak panelekkel találkozhatunk, végeredményben pedig egy szétszedhető, és ízlés szerint szinte bárhogy összerakható kirakós játékot kapunk. A Dispirit dalai ezzel szemben - bár látszólag sokkal egyszerűbbek - egyetlen nehezen megfogható, változó masszából állnak. Körülbelül úgy tudnám leírni, ahogy Lovecraft néhány ősi, végtelen hatalmú istent pl. Yog-Sothoth-ot megjelenít: tünékeny, csak részleteiben megragadható örökké változó, felfoghatatlan örvényként. Soha semmilyen kép nem jelenik meg agyunkban róla, mégis azonnal felismernénk, ha valami kozmikus tréfa során összetalálkoznánk vele.

Két szerzemény, 30 perc, visszhangos, messzemenően domináns nyúlós-remegő gitárhangzás, síron túlról jövő üvöltés, primitív, szuggesztív dobolás és markáns címek. Ixtab’s Lure és Bitumen Amnii. A maják szerint Ixtab, az öngyilkosok istennője fiatal férfiakat csábít a rengetegbe, többségüket soha nem találják meg, viszont azon kevesek, akik hazatérnek, elméjük józanságától megfosztva örökké Ixtab ölelése után sóvárognak. Terjengős, eleinte funeral doomként érzékelhető dal ez, koherensebb mint az ezt követő kaotikus, fenyegető atmoszférájú párja. A későbbiekben monoton, félelmet keltő hangbontás veszi át a főszerepet, a kétségbeesés egyik legszélsőségesebb zenei prezentálása hallható. A lezáráshoz közeledve némi feloldódás ugyan tapasztalható, de ez sem több vagy felemelőbb, mint a megtört lelkű halandó halálba menekülése.



Bitumen Amnii. Szurkos magzati folyadék. Nem is tudom, hogyan fordítsam, mindenestre ez az önmagában elég fantáziadús szókép megfelelő támpontot adhat az ismerkedés kezdetén. Még az előző számnál is kicsavartabb, kaotikusabb, riffelősebb, igaz, ezek a témák - de még a ritmusok is - gyakorlatilag kivehetetlenek. A zenészek nem törődtek a szabályos formákkal, a rendszerzéssel, a mastereléssel, csakis a pusztító kilátástalanság viharának megteremtése volt a cél. Ezért eleinte nem könnyű felvenni a fonalat, igaz, adott hangulatban nem lehetetlen a belefeledkezés. A dal középrészén újra a funeral doom megoldások kerülnek előtérbe, amelyeket Gosasrd a már a The Gaultnál megismert, a hagyományostól igencsak eltérő, esetleges, improvizatív szólókkal díszít. Egyes death metal bandák használnak ehhez hasonló, groteszk, a ritmushoz és dallamhoz alkalmazkodni nem akaró gitártechnikát, csak ezekből hiányzik a feszesség, a keménység. A Bitumen Amnii befejezése azonban mégis egy összefogott, erőteljes téma, az eddigi feszült figyelmet, átélést felváltja a bólogatás, felizzik a parázs, ami eddig az elszürkült hamvak alatt lappangott, ami újra arra késztet, hogy újra átéljem ezt a fél órás iszonyatot.

Tény, hogy a Rehearsal at Oboroten nehéz, alkalomadtán élvezhető zene, külső és belső körülmények egyaránt erősen meghatározzák a mű élvezhetőségét. Számomra a legoptimálisabb környezet, még egy tavaly késő őszesti séta volt a város egy csendes részén. Nyirkos, ruha alá beférkőző hideg, nyálkás utak, lehullott, rothadó levelek. A házak között elsuhanva csak egy bolyongó kárhozottnak éreztem magam, ahogy a lassan átváltozó világot szemlélve haladtam a pokol kapuja felé, útközben lesve, hogy néhány szerencsétlen lelket magammal rántsak. Ennyi közhely szükségeltetett a színtiszta élményhez, remélem nem vette el az olvasók kedvét.

9.5/10

rʇp

dispirit.org