Az Inquisition bő húsz éves munkásságának első felét a saját hang megtalálására való törekvés, a másodikat a minél tökéletesebb album elkészítésésre való vágy töltötte ki. Zenében a két évtized nagyon sok idő, és hát ilyenkor el lehet gondolkozni azon, hogy vajon van-e még szénsav a palackban, muníció a fegyverekben. Ránk különösen jellemző az effajta szkepszis. Ezzel szemben sok helyen, sőt, szinte mindenütt azt a magabiztos megállapítást lehet olvasni, hogy ez lett az Inquisition eddigi legerősebb lemeze. Ezt egyfelől megértem, másfelől pedig tagadom.
Megmondom őszintén, én valami másra számítottam. Azok után, hogy a Nefarious Dismal Orations című előző, 2007-es datálású albummal sikerült kicsit változtatni az első három, nagyjából egyforma stílusú lemezhez képest, annyiban, hogy egy sokkalta agresszívabb és atmoszférikusságával kevésbé hivalkodó, de annál mélyebbre ütő lemezt készíteni, itt egészen más irányú a továbblépés. Konkrétan egy disszonánsabb, lassabb, gonoszabb anyagra készültem, főleg a Desolate Funeral Chant című új dal koncertverziója alapján. A végeredmény azonban egy csiszolt, talán túl is producelt best of lemez. Nem sellout, mint sokaknál, inkább úgy fogalmaznék, hogy bevállalták a nagypályás játékot, ahogy a The Devil’s Blood is tette nagylemezével. Csak hát az heavy rock, ez meg black metal, és itt az ilyen irányú változások nagyobb eséllyel okozhatnak nem kívánt szövődményeket.
A hangzásnál maradva, a dob például olyan telt, mint egy klasszikus Guns lemezen, a gitár egyáltalán nem olyan karcos-éles, mint a legutóbb. Minden eddiginél több a hangszerelési trükk, a változatos, színes megoldás – itt ki kell emelni a lenyűgöző nyitódalt, az Astral Path to Supreme Majesties-t. Akusztikus gitár, ízes, kiművelt gitárszólók, vágtázás az istentelen kozmoszban, fénysebességű riffek hátán, mindez négy és fél percben, egyetlen olcsó váltás nélkül. Rögtön ezután a Command of the Dark Crown tömény zúzása már a jól ismert sátánista önkívületi állapotba taszítja a hallgatót. Lucifer, punish your enemies, oh lord of the night! Destroy them all! - mondja egy női hang a szám elején, majd darálás, aztán jönnek a disszonáns nyújtásokkal, baljós zajokkal díszített monumentális riffek, és vége is. Sláger. A Desolate Funeral Chant kilóg a lemezről hosszabb időtartamával, gyors részektől való mentességével, de ez is egy roppantul fogós dal. Utána a Cosmic Invocation Rites megint a legfelsőbb sebességfokozatba kapcsol, szinte köpködi a szavakat Dagon a szám elején, aztán a Burzum-féle War hangjaival játszik egy kicsit a klasszikus képzettségű gitáros, nem viszi el befogadhatatlanul progresszív irányba, de azért kicsavar új dolgokat a témából. Ez a dal a pesti koncerten is az egyik legnagyobbat ütő volt.
Mondom, értem én, miért gondolják azt, hogy ez a legjobb Inquisition album. Két ok miatt nem lelkesedem annyira mégsem. Egyfelől a lemez második felében sincsenek rossz dalok, de igazán nem tudnám kiemelni egyiket sem, a másik ok meg ezzel totálisan ellentétes. A Nefarious Dismal Orations sem kizárólag csak slágerekből állt, sőt, de ott a sokkal kevésbé áttekinthető, nyers hangzás, és az agresszív, egysíkú zenei fogalmazás miatt erre nem is volt igény. Többet mutat bármelyik korábbi Inquisition anyagnál az Ominous Doctrines, de legalábbis közvetlen elődjénél egyértelműen kevesebbet ad. És akkor ott van még egy konkrét zavaró tényező, előrébb került az ének is, Dagon kántoló károgása a kásából kiemelve egy sátán által működtetett robothulla© helyett gyakran a nagyon is élő-viruló Abbathot idézi, és hát Abbath már nagyon régóta a védjegye valaminek, aminek nagyon nincs köze a természetfeletti (alatti) hatalmak erejéhez.
Nagy problémáról ezzel együtt sincs szó, a riffek riffek maradtak, Dagon mindvégig tömény, izzó és roppant hatásos gitártémákat nyomat, agresszív és gonosz is a zene. De ha magányos, célzatos zenehallgatásról van szó elmélyült állapotban, részemről inkább maradok a korábbi lemezeknél, azok inkább megfelelnek az elvárásaimnak. A lemezborító viszont verhetetlen.
8/10
a’ ördög
