Intézményesülés vs. Metal – működhet együtt a két dolog? Ez egy nehéz kérdés, vannak pozitív példák, de sokkal több az ellenpélda, és a Slayer előző albumánál, a 2009-es World Painted Bloodnál én már bajban voltam: bár rossz nem volt, lelkesedést sem tudott kiváltani. Aztán ahogy mostanában az elő szokott fordulni velem, kiderült, hogy el tudok menni erre a koncertre, elővettem hát az újat, és rájöttem, hogy hibáztam: bár biztos, hogy nem tartozik a legjobb Slayerek közé és sok újat nem tesz hozzá a munkássághoz, önmagában véve és más zenekarokhoz képest azért még bőven jó. A kedv tehát, ha az utolsó pillanatban is, de megjött Kerry Kingékhez.
Ugyanezt nem mondhatnám el az előzenekarról. Kaján vigyorral írom utóbbi jelölést, elvileg közös fejalátétek (co-headlinerek) voltak, de pár elvakult rajongót leszámítva egészen biztos, hogy mindenkinek világossá vált ezen az estén, hogy ki volt itt az erősebb kutya. A koncerttől teljesen függetlenül az elmúlt hetekben próbáltam elmélyedni a Megadeth munkásságában, amelyet többé-kevésbé felületes ismeretek alapján fitymáltam a múltban, ha szóba kerültek, azonban csak annyi derült ki, hogy már mindent tudtam róluk, amit érdemes volt tudnom. A koncert meg pont ilyen volt. Dave Mustaine kétségkívül nagyon tud gitározni, és van felismerhető stílusa és hangzása is, ám ezzel együtt sem tudom komolyan venni. Pattogós bolhametal, ez volt anno a legelső benyomásom, és ez a legutolsó is, hiába tömény elegye a zene bravúros váltásoknak, nyaktörő tempóknak, rafinériás riffeknek és virtuóz szólóknak. Egyszerűen komolytalan, egyszerre túl- és aluldramatizált az egész érzelmileg, semmi súlya, semmi mélysége. Ezt a témahalmozós thrash dolgot lehet valami igazán nagyszabású, eposzi dologgá alakítani, ezt tette például a régi Metallica is, a Megadeth viszont maximum annyira epikus, mint egy Superman képregényfüzet. Lehet szeretni persze azt is, de én nem fogom. Persze, valami fantáziátlan tucatbanda után üdítő lett volna ez a munícióban kétségkívül gazdag alapanyag, de ami kijött belőle, az számomra lényegében egyenlő a semmivel. Az egyetlen igazán jóleső momentum a Mechanix volt, amit Mustaine korábbi zenekara The Four Horsemen címmel formált igazán nagy dallá. Nem játszották végig, valamiféle Rust in Peace-es dalrészletek közé volt süllyesztve. Néhány dallal a vége előtt a színpadra érkezett a korai borítókról ismert öltönyös csontvázfej, hogy játékpisztollyal fenyegesse a nézőket - nem ijedtem meg. Volt némi politika-közeli mondanivaló is ennek a szellemében, állítólag valamit elbaszott az Elnök - skandallum! A hangzás jó volt, a zenészek pontosak voltak, Mikiegér lemezminőségben cincogott, voltak új dalok is, a közönség azokat is majdnem pont ugyanolyan lelkesedéssel fogadta, mint a többit. Aki szereti, annak biztos nem okoztak csalódást.
Aztán jött a második félidő. Láttam már párszor a Slayert, így nem bánkódtam amiatt, hogy a zenekar talán legmeghatározóbb erejű tagja, Jeff Hannemann nincs jelen, ráadásul a Slayer amúgy sem az a zenekar, ahol a hangszeres játékbeli egyéni stílusjegyeknek olyan borzalmasan nagy szerepe lenne. A metal világa meg tele van technikailag tökéletesen képzett zenészekkel, egy ilyen kapta meg a szerepet erre az estére, Pat O’ Brien, aki ’97 óta tagja a Cannibal Corpse-nak, de kisegített már a Nevermore-ban és a Monstrosityben is. Mégis volt jelentősége ennek, de pozitív: valószínűleg emiatt a változás miatt a többiek mintha kicsit jobban összekapták volna magukat, bizonyítani akarták, hogy ez nem hakni. Elsősorban Arayára gondolok, aki bár effektekkel segítve, de egészen fiatalos énjét idéző gyűlölettel fröcsögte, sőt sikoltotta sorait, nem volt semmi krahácsolás-erőlködés, és még ritmusra is feszesebb volt az ének az eddig látottaknál. Ez nagyon kellett, ugyanis a Slayer attól emelkedik az egész metal színtér fölé 30 éve, hogy minden egyes szónak jelentősége van, egy blood vagy egy kill nem csupán bevált kellék, hanem a zenével tökéletes összhangban közvetített valóság. Lehet, hogy Araya egy aranyos öreg bácsi, ez mellékes. Semmi jelentősége. Amit csinálnak, az közvetít valamit, valami primordiális, zsigeri alapállást a létezéssel kapcsolatban. Ennél élesebb kontrasztot a Megadeth egyszerűen nem kaphatott volna, ez a metal az én metalom, az a metal meg nem az én metalom.
Pedig féltem egy kicsit a setlisttől is, egy nagyon standardizált Slayer ez, de az agyonjátszott War Ensemble első pár taktusa után már tudtam, hogy ez engem kurvára nem fog zavarni, a Silent Scream alatt pedig bizonyosságot nyertem afelől, hogy ez lesz az eddigi legjobb Slayer koncertem. (Arról, hogy az abortusz nem jó dolog, ezer kereszténydemokrata politikus és civil sem fog ezer év alatt tizedennyit érzékeltetni szavakkal.) A kegyelmi állapotba aztán a Dead Skin Mask juttatott el, és innen már minden egyes dal csak újabb áldás volt. Direkt, bár nem tudatosan használok ennyi vallásos kifejezést, ismétlem, ez nem egy jópofaság volt, nem szimplán zene, bármennyire is próbálják ezt oly sokan elhitetni, hanem vallási élmény. Valami hasonló szerepet tölthetett be 600 éve bemenni a katedrálisba, és hallgatni az orgonát meg a kórusokat. Abszurd lenne a párhuzam? Az biztos, hogy a Slayer betölti az ember lelkét valamiféle megvilágosító érzéssel, még ha ez a megvilágosodás egy nagyon is pogány ízű, véres-démonos megvilágosodás is. De hát ezt ismerjük, erről szól a metal – legalábbis nekünk, akik erre a lapra írunk. Az amúgy egy szívfájdalmam szokott lenni, hogy az utóbbi pár évben a Reign-South-Seasons dalai mellett előkapnak egy-két korai számot, meg párat az aktuális lemezről, és szervusz, de most egyáltalán nem bántam ezt. El fog még jönni egyszer talán az is, hogy hallunk például egy Scrumot, vagy egy In the Name of Godot, egyelőre a God Hates Us All-os Payback volt az egyedüli szám a Paul Bostaph-pel felvett lemezekről, az egyébként a többihez - köztük az újakhoz! - hasonlóan sugárzott. Apropó újak. A World Painted Blood dalai közül az Americontól fáztam a leginkább, fel is szisszentem az „it’s all about the motherfucking oil” sor hallatán, de a dal ezt leszámítva nagyon is élvezhetőnek bizonyult. A brutalitásban megfejelhetetlen Raining Blood – Angel of Death kettős (a közbeékelt Black Magic-kel) a koncert végét jelezte, ami ezúttal sem túl korai, sem túl késői nem volt, így került pont a korábban is bizonyosnak érzett meglátás mögé, miszerint ez volt az eddigi legjobb Slayer koncert, amit láttam. Aki hülye volt, mint én, csak kevésbé szerencsés, az még idén pótolhat Hegyalján, bár abban nem vagyok biztos, hogy egy fesztiválbuli is lehet ENNYIRE jó.
a’ ördög
kapcsolódó cikkek:
Slayer - Christ Illusion (kritika)
Slayer - (2005.06.23. - Budapest, PeCsa) (koncertbeszámoló)
