A hátteret ismerők számára nagyjából úgy tudnám jellemezni az új Clandestine Blaze lemezt, mint a tavalyelőtti Stabat Mater black metalba való öltözését. Ebben semmi meglepő nincsen, a szerző tudvalevőleg ugyanaz a személy, a zenéhez való hozzáállás nem változott, a szerkesztési elv is csak a stílusnak megfelelő rendszerhez idomult. Még a lemezek kezdései között is párhuzam van, ahogy 2009-ben a Triumph of Genocide hagyományos megközelítésű, ötlettelen súlyokozásból tragikus weltschmerz-cé bontakozott ki, úgy vált most az Unfolding Madness érzelemmentes, unalmas csapkodása fenyegető, dermesztő tébollyá. Mindezt a korai Deathspell Omega-t idéző kíméletlenséggel párosítja Aspa, akinek embertelen kiáltásai végleg ellenállhatatlanná teszik a nyitányt. Több és más szót ejteni róla szükségtelen. (lásd a videót)
 
A Possession of the Nordic Blood rendre a Ligtning Swords of Death Damnation Pentastrike című dalát juttatja eszembe (főleg a splites verziót). Ez egyáltalán nem véletlen, hangulatában, ízében, témáiban kisebb eltérésektől eltekintve ugyanazt hozza, igaz, említett darab a death metal felé hajlik el, összetettebb szerkezetű, finn barátunk viszont megmarad a legparasztabb riffeknél, plusz megtoldja egy tipikus, ámde jól működő, kis erőlködéssel refrénnek is nevezhető momentummal.

                 
 
Ha már elérkeztünk a parasztkodáshoz, az előzetesen általunk is bemutatott Call of the Warriort mindenképpen ennek tematikája köré kell csavarnom, annak ellenére, hogy bőségesen tartalmaz magasra törő, monumentális pillanatokat is. Na, nem mintha túlszárnyalta volna magát Aspa, kétlem, hogy a Psychopatia Sexualis főmotívumánál hallunk valaha gyökérebb riffet, sőt, a maga módján kifinomultabb, árnyaltabb lett a muzsika, de az erények ugyanazok, mint a Deliverers of Faith idején. Egyszerűségükben szép, faragatlan dalokat kapunk, nélkülözve a Blood Cult vagy az Incriminated féle flegma nihilizmust, ami nem mindig talál nyitott fülekre. Hogy az eredeti mondandómnál maradjak, a Call of the Warrior kétségkívül a lemez csúcspontja, legalábbis ha a fogósság és egzaktság szempontjait vesszük mérvadónak. Szaggató, feszült kezdés, majd öt perc monoton kalapálás és sodró, energikus riffek következnek, a háttérben egy kürt egyetlen hangot ismétlő hívásával.
 
Innentől azonban nehezebb dolgunk lesz, a szerzemények egyre ormótlanabbá válnak, a fogósság csak részlegesen van jelen, a jól használt disszonanciák, hatásos váltások ritkulnak, szürke masszává kezd nyúlni az anyag. A Melancholy of the Falling Monuments ugyan keserűmód hangulatos, vontatott darab, de nem is könnyű rajta keresztülvergődni. A tűz kihuny, depresszió, erőtlenség, feladás kúszik a helyébe, a büszke öntudat a Horizon of Ego Annihilation főtémájában bukkan fel csupán. Ugyan a Bloodsoil is rendben van nagyjából, főleg a zárás hozza el a várt hatást, Aspa itt is olyan eszközökhöz nyúl, amik rontanak a végső megítélésemen. Egy felejthető bevezető, egy telitalálat riff, majd közel fél perc időhúzás, mindez még egyszer ismételve, aztán jöhet az említett befejezés.
 
Az utolsó két dal sem győzött meg eléggé, semmi komoly probléma nincs, csak a végére már bántó lesz, hogy a szerző ennyire nem törekszik az egységességre, ami az egyes szerzeményeken belüli részeket kellő módon összekötné. Akárhogy nézem, nem tetszik ez a kontrasztosság, habár a négy évvel ezelőtti Church of Atrocityhez képest, főleg az album első felét tekintve jelentős javulás érezhető. Arra hét pontot adtam, most már nem kapna annyit, a Falling Monumentsnek azonban megelőlegezem a szigorúságomat.
 
7.5/10

rʇp