2011. február másodika nem csak azért lett piros betűs ünnepnap a minőségi gitárzenék rajongói számára, mert bejelentette feloszlását a White Stripes, hanem azért is, mert végre élőben is bemutatkozhattak az előző év egyik legerősebb metallemezének, az Accept Blood of the Nations-ének dalai. Mindebből majdnem kimaradtam, amikor megtudtam, hogy a személyzetének elbaszott viselkedéséről hírhedt Wigwam, pontosabban annak utódja, a Club 202 lesz a helyszín, ahová korábbi elhatározásom szerint nem szoktam betenni a lábamat. Végül sikerült kompromisszummentesen megoldani a kérdést, egy máshonnan akkreditált jóbarátom bevitt, és csodák csodája, a személyzettel nem volt ezúttal semmi gond* - még a mocskos szájú ruhatáros öregasszony sem volt jelen. 

Minden adott volt a jó hangulathoz, mondhatnám, ám ennél én azért pesszimistább felfogású vagyok és beérkezésünk után társammal közösen gyorsan számolós játékba kezdtünk, első körben az volt a kérdés, hogy hány 20 év alatti nézőt/rajongót fedezünk fel a tömegben, majd fél óra után, némiképp elszörnyedve az eredményen, tehát még mindig nullánál tartva átváltottunk a hány 25 év alattit látunk játékba. Ennek eredménye a koncert végére 4-5 fő lett. Nem túl szívderítő eredmény, egy igazi metalrajongó szeretné úgy érezni, hogy örökérvényű a fémzene, és ehhez a szép gondolathoz illene valami változatosabb kormegoszlás is. De hát, ez van, az Accept épp ’97 és 2005 között volt inaktív, nagy tömegek sem a ’90-es, sem a 2000-es években nem csatlakozhattak hozzájuk. Fogjuk erre? Én azért meglepve olvastam, hogy Wolf Hoffmann elmondása szerint rengeteg fiatal kiváncsi rájuk, mégiscsak a hazai színtér bűzös mocsarában kellene keresni az okokat?

                

Most ne piszkoljuk be magunkat jobban, de akkor volt idő filózni, pedig közben már megkezdte fellépését a Steelwing nevű svéd banda, ám ez nem igazán akadályozta meg az egyéb témákon való töprengést. Eleve a név, te jó isten. Bő 10 évvel a true metal trend után egy ilyen nevet választani, ebből semmi jó nem származhat, és nem is származott. Illetve, annyit el kell ismerni vitathatatlan érdemként, hogy nem a Helloween/ Gamma Ray típusú germán úgymond power metalt választották példaképül, hanem az Iron Maident, de ennyi. Dalszerzési tehetség csekély, a témák végig alulról mardosták a középszer vonalát, az énekes pedig egy ide-oda rohangászó izgága kis majom volt, aki Bruce Dickinsonnak képzelte magát és másfél méteres terpeszekben markolászta a mikrofonállványt - előadott mindent, amit csak a Maiden DVD-inek többezerszeri megtekintése alapján meg lehet tanulni. Persze, próbált is úgy csinálni, mintha az ő produkciójuk is mindenkit érdekelne, de ez csak még kínosabbá tette a vergődést. A hangokat amúgy ki tudta rendesen énekelni, de a normálisabb hangfekvésekben nagyon idegesítően affektált, és a sikolyaiban is volt valami irritáló. A közönség egy kevésbé finnyás 5-10 százaléka azért lelkesedett valamennyire értük - arra mindenképp jók voltak, hogy középszerűségükkel rávilágítsanak a főzenekar nagyságára.

Az Accept engem, amióta csak jobban ismerem és szeretem, az AC/DC egy agresszívabb, fémesebb, energikusabb változatára emlékeztet. Épp ezért is sajnálatos, hogy míg az AC/DC-nek valódi kultusza van a fiatalok között, addig az Accept közönségét - legalábbis a hazait - kizárólag az öregrocker tábor alkotja. Nem mintha baj lenne az öregrockerekkel: volt ugyan, aki bottal jött, de a lényeg hogy jött, és volt közönség. Visszatérve az AC/DC-re, kicsit olyan érzése lehet az embernek, hogy az Accept a maga Brian Johnsonja után nem mást, mint a maga Bon Scottját találta volna meg. Oké, Mark Tornillo nem egy igazán extravagáns színpadi karizma, de az nem is illene ebbe a katonásabb gépezetbe, viszont a hangi adottságai ide lettek kitalálva. Csak azt lehet ismételgetni vele, és az egész koncerttel kapcsolatban is, ami a Blood of the Nations kritikájában már elhangzott: változatosabb, színesebb, de épp csak annyival, hogy friss legyen, és nem öreg, hanem érett, érettebb, mint valaha. Az Accept lényege persze a feszes, de a lehető legjobb értelemben véve míves, riffelős gitározás, azaz személy szerint Wolf Hoffmann. Nos, ha van a rockzenészek között valaki is az ő korában, aki maximálisan irigylésre méltó, mindennemű erőlködéstől és pózolástól mentes, laza arc, aki ugyanakkor egyáltalán nem törekszik arra, hogy laza, vagy fiatalosan energikus legyen, hanem csak úgy fakad belőle mindez, akkor az ő. Talán azért van ez, mert míg inaktív volt az Accept, ő addig is egy sikeres és láthatólag elégedett életet élt (profi fotós), talán azért, mert egyszerűen nem hajlik az önámításokra és pontosan tudja, hogy mi az, ami valami, ami méltó tud lenni a 30 évvel ezelőtti alapokhoz, de leginkább mégis azért, mert akkor jó igazán valaki, ha képes ellentétpárokon felül helyezkedni. Lazaság és feszesség, komoly összpontosítás és örömzenélés, ez mind az ő és bandája sajátja.

Ami a dalokat illeti, az új lemezzel nagyjából megegyező arányban voltak jelen a Breaker és a Restless and Wild, meg persze a Balls to the Wall szerzeményei, ezek mellett többek között az elmaradhatatlan Metal Heart is felcsendült, ami bár az egyik legnépszerűbb Accept szerzemény, nekem mindig túlzásnak tűnt a Für Elise idézettel - a nyitóriff monumentalitását persze nem lehet nem elismerni. Nekem a Princess of the Dawn volt a csúcspont, ami egyébként is az életmű egyik legkülönlegesebb és leghangulatosabb szerzeménye, hosszú és szándékoltan monoton ismétlődő végjátékával, amit, ahogy az talán el is várható, elég speciális módon adtak elő. Tornillo és a gitárosok levonultak, a dobok szóltak csak, és Peter Baltes maradt még a színpadon a basszusgitárral, aki kicsit heccelte még a közönséget, rálegyintve a magánszámára kapott korántsem csekély lelkesedésre, tovább fokozva azt. A koncert egy másik részén volt egy gitár-basszus párbaj is Hoffman és Baltes között - az ilyesmi dolgok gyakran élvezetesebbek a zenészek, mint a közönség számára, de ahogy az az eddig leírtakból sejthető, itt nem ez volt az eset.

               

További igazán maradandó pillanat volt számomra a Breaker összes dala, főleg a címadó, és az ezúttal sajnos teljesen mellőzött korai, rockos időszakot idéző Burning. A legélvezetesebb részek közé sorolnám még az összes dalt az új lemezről – a Teutonic Terror, amit lemezen kicsit már untam, most megint kiválóan működött. Panaszkodni persze lehet a setlist miatt, hogy kimaradt ez meg az, meg hogy akár többet is játszhattak volna a Blood of the Nations-ről, de az igazság az, hogy ennyi is sok volt. 21 dal került terítékre, és amikor a No Shelter kíméletlen vágtáját megkoronázta a Burning, én igazából már a ráadást sem kívántam, pedig ott még jött egy Fast as a Shark és egy Balls to the Wall is. Jók voltak ezek is, hogy is lehettek volna rosszak, csak egyszerűen nekem van egy limitem, ami a koncertek hosszát illeti, és ez már túl volt azon, ráadásul az Accept zenéje viszonylag erősen homogén - ez a minőségtől teljesen független. Ha pontoznánk a koncerteket, így olyan 9 pontot adnék, és hozzátenném: ha teljesen másik 21 dalt játszottak volna el, akkor is lehetne ugyanennyi. Úgyhogy igazából nem is mondhatok tanulságként mást, minthogy várom a következő alkalmat.

a’ ördög

*
(Utólag azért kiderült, hogy ezúttal sem volt minden rendben. Úgy tűnik valami vízér lehet a Fehérvári út 202 alatt.)