Woe J. Reaper és a Furze - egy bizarr elme és egy bizarr zenekar. Négy évet kellett várni az UTD folytatására, amely címe alapján ezúttal a Kaszás tudatalattijába vezet be minket. Félelmetes hely lehet, de meglepően nyugodt, legalábbis a Furze eddigi munkáihoz képest. Viszont örömmel látom, hogy Woe J. továbbra is kitart a Kaszás figurája és a köré épített személyes mitológia mellett. Nem mintha annyira ismerném ezt a mitológiát, vagy vágynék a részletes megismerésére, de meggyőződésem, hogy ez a szűnni nem akaró mánia, speciális érdeklődési kör kitűnő hatással van a Furze zenéjére - a sok szétfolyó őrültség mögé szilárd alapot biztosít. Rengeteg északi, volt black metal vagy black metal-közeli zenekar kapcsán dobálóznak az avantgarde jelzővel, de egy gyáva és megalkuvó, illetve elvárások szerint dolgozó művész mitől lenne avantgarde? Ihsahn, Ulver, Opeth? Akkor inkább az őrült, a beilleszkedést, elvárásokat hírből sem ismerő Furze legyen az avantgarde, nála garantáltan jobb helye lesz ennek a szónak - habár nincs túlzott jelentősége a fogalmakon lovagolni.

             

A Subconscious Guide legnagyobb érdekessége, hogy milyen szépen illeszkedik egy aktuális trendbe. Egész pontosan a mind népszerűbb okkult rock az, amely megfertőzte Woe J-t, de talán helyesebb azt mondani, hogy jelen esetben Woe J. hekkeli az okkult rockot. Az UTD és az azt megelőző anyagok a black metal elferdítésében teljesedtek ki, ezekhez képest egyértelmű a váltás. Most is van persze black metal, csak jóval kevesebb, ellenben ennyi szőrös tökű rock riff még sohasem szerepelt egy Furze lemezen. Állítom, hogy a Furze a legkomolyabban vehető metal paródia, vagy inkább karikatúra. Ha az Acid Witch a horror-képregénymetal, akkor Woe J. Reaper az ügyes kezű metal karikaturista. És ez jól is van. Be kell vallanom, az elmúlt időszakban, ahogy szaporodott az okkult rock zenekarok száma, úgy csökkent a lelkesedésem. Nem tagadom, hogy egy Sabbath Assembly, Devil's Blood, Ghost zeneileg jelentős dolgokat tett le az asztalra, de egyre kevésbé tudom őket komolyan venni. Színjátszókörök ezek, amelyek tagsága zenészeket alakít. A színház izgalmas, de néha érdemes megvizsgálni, mi történik akkor, ha elbontják. Talán itt fogható meg a Furze fontossága. Én nem tudom, mi ez, tébolyda vagy őszinteség vagy szokatlan látásmód, de legalább nem színház.
 
Ritkán szoktam egy lemez hangzásnak különleges szerepet tulajdonítani, de most muszáj fejet hajtanom. Annyira tiszta, annyira hibátlan, mint egy norvég elmegyógyintézet. Csodálatosan csilingelnek a cinek, nem is szólva a harangjátékról (glockenspiel), amely számos helyen kíséri a morgós riffeket. És az a legfurcsább, hogy a dalok is jók, az első három mindenképpen. Nyolc, hét, hat percesek, de megjegyezhetőek, elkülöníthetőek, és tulajdonképpen a lemez második felével sincs akkora gond, de úgy érzem, ott, különösen az utolsó 12 perces számban, már sok a lassulásból. (Vagy csak jobban kellene szeretnem a doomot?) Meglehetősen csendes ez a tudatalatti, de vajon a higgadtságnak köszönhetően otthonosabbá vált volna a Furze zenei világa? Kizárt. Woe J. éneke újabb kellemes meglepetés. Egy sikolyaitól megszabadított King Diamond, másnak, gyanítom, csak egy udvari bolond, mindenesetre tény, hogy ezt a beteges, ördöggel incselkedő, sokarcú hangjátékot kevesen képesek tolerálni. Na, de mi van azokkal, akiknek nem csak az elsőosztályú zene, hanem az ének is tetszik, minden, ami van, az egész Furze, kaszával, rekettyével. Nos, ők menthetetlenek, és egyben rávilágítanak a Furze legnagyobb veszélyére: visszafordíthatatlan torzulásokat okozhat a hallgató ízlésében.
 
8,5/10
 
#Nothing#
 
myspace.com/blackpsychmetal