Aktuális, sőt, talán már elcsépelt kérdés, hogy meddig lehet újat mutatni a black metal műfaji keretein belül. Az uroborosz jelképe, a saját farkába harapó kígyó az örökkévalóságot, az örök körforgást és az állandó megújulást szimbolizálja. A finn Circle of Ouroborus alig öt éves munkásságában valóban tettenérhető a megújulásra, újszerűségre való törekvés. De ne gondoljuk, hogy a műfaj jövőjét alapozná meg a zenekar. Az Ian Curtist imitáló részeges hangú énekben, torzítás nélkül előadott black metal riffekben, sőt, újonnan a Current 93-féle neofolk lo-fi utánzatában (paródiájában?) nyilvánul meg a finn punkok egyénisége.
Az viszont már az album első 10 másodpercében szembetűnik, hogy a Circle of Ouroborus még önmagához képest is újszerű hangzást használ. A dobok lecsupaszított kopácsolása és csörömpölése között kísértetiesen hullámzanak a baljós dallamok. A Velvet Cacoon Genevieve albumán hallhattunk ennyire karakteres, visszhangos, rétegzett gitárokat, de ez annál nyugtalanítóbb és erőtlenebb, nem olyan fenyegetően robosztus. Hiányzik a korábbi Urfaust split spontán, őszinte sokszínűsége, de a hangzás egységesebb, kiforrottabb képet mutat a régebbi kiadványoknál. A néha már zavaróan képzetlen, elnyújtott, neurotikus ének is egy fokkal befogadhatóbb lett, jobban illeszkedik a lidérces gitártémákhoz.
Az egységes megszólalás, a különböző nagyívű dallamokkal más és más hangulatokat közvetít a három számnak. Hatásosabb tétel a meglepően dallamos A Crow on the Grave, mely a bizarr megszólalása ellenére megható, nosztalgikus érzéseket kelt bennünk. Felhúzható, zenélő gyerekjáték, nagyapánk fütyörészése, régi tv-ből szóló katonai induló – bármire is emlékeztet az a dallam, gyanús dolgok történnek a háttérben. A Circle of Ouroborus olcsó eszközökkel manipulálna minket? Akárhogyis, működik.
Egészen más hangulatok juthatnak eszünkbe a Roman Cross három daláról. Dominick Fernow zenekara kissé sarkítva olyan, mintha az Ash Pool gitárral és dobbal játszaná a Prurient számokat. Tömény, recsegős zaj punkos ritmusban, néhol torzított vokállal. Nem olyan egységesek a dalok mint a Circle of Ouroborusnál: a pár perces Of a Fortress és a Soldiers Return To Barracks inkább csak felvezetik és levezetik a közel 9 perces instrumentális Blinding Sunt. Utóbbi az egyetlen, ami többet mutat a (Fernow szakterületét jelentő) nyers pusztításnál. A szinte áthatolhatatlan zajfüggöny mögött egy monoton ismétlődő dallam sejteti velünk a háttérben meghúzódó kétségbeesést és tehetetlenséget, melyek a dal érzelmi töltetét adják. A kitárulkozástól feldühödve, egy ponton túl feloldódik a feszültség egy egyszerű, agresszív szakaszban, de a dal végén még jobban megfeszítve, lesújtó erővel tér vissza az eredeti téma. Aztán az is elképzelhető, hogy az intenzitást csak a hallgató éli meg; a zaj mögött nem változik semmi.
Az albumzáró Soldiers Return To Barracks alig másfél perces tömény brutalitása viszont ront az összhatáson. Ami az első hallgatásra jólesik – hisz feloldja a Blinding Sunban felhalmozott feszültséget – az egyre öncélúbbnak tűnik: ahelyett, hogy odavágna a hallgatónak (ami feltehetőleg a szándéka volt), kiereszti az összegyűjtött negatív energiákat, elpusztítja az igazi katarzist. Egy magába roskadt pszichopata képe is csak addig marad hatásos, amíg az a földön fetrengve sír, és nem kel fel folytatni a mészárlást, mintha semmi sem történt volna.
Ettől eltekintve nincsenek komoly problémák a felvétellel. Bár a split két oldala nem alkot szerves egészet, jól megfér egymás mellett a Circle of Ouroborus slágeresen nyomasztó hangulata és a Fernow-féle pusztítás. Ha nem is egy mérföldkő ez a 25 perces kazetta, így is ez lett a tavalyi év egyik legérdekesebb és legjobban sikerült anyaga.
8,5/10
Enshyen
