A Ghost cikkben írottakat - miszerint a jelenlegi zeitgeist az extrém metalban az okkult retró, és tetszik, nem tetszik, ezt kell szeretni, ha nem akarjuk kizárni magunkat a jelenből - annyival kell még kiegészítenem, hogy elég nehéz dolga lett a kritikusnak, legalábbis én sokkal kevésbé vagyok magabiztos, mint korábban. Példának okáért, a Devil’s Bloodot durván alulpontoztam, a Ghostot pedig enyhén felül, a Portrait-t megint kicsit alul, és így tovább. Mennyire maradandóak ezek az új értékek, amikben kevésbé nyilvánvaló és megfogható részérték az eredetiség? Ez azért kapcsolódik ide, mert most, az Acid Witch esetében is dilemmázok.
Az Acid Witch okkult is, retró is, és illik is ebbe a sorba, noha zeneileg teljesen más, mint a felsorolt zenekarok. A Witchtanic Hellucinations albumon megismert stílus jegyei érvényesülnek ezúttal is: súlyos, doomos death metal riffek, ósdi horrorszintetizátorral, slágeres megfogalmazásban. A folytatás nyílegyenes, még több nagy slágerrel, még több ütős riffel, még több érdekes billentyűtémával, és mivel mindenből több van, kicsit jobban egybe is van szerkesztve a zene, mint az előző alkalommal. Eddig szinte egymás mellé dobálták a kellékeket, jó nyersen, nem csak hangzás, de zenei építkezés tekintetében is. Ezt lehetne zenei fejlődésként is aposztrofálni, de ahogy a főzésben sem mindig jó, ha egyes alkotóelemek összeérnek, úgy a zenében is van, ami csak frissen jó.
A buta zenéknél ez hatványozottan igaz, és a roppant elmés Stoned albumcímmel előálló duót a túlzott intelligencia vádja aligha érheti. A legjobb példa a problémára az If Hell Exists. Fokozatosan lépnek be a hangszerek, ütemről ütemre áll össze a dal, a témák is teljesen logikusan követik egymást, fakadnak egymásból, csak hát ezeket a csábító, tufa riffeket nem kéne így kibontani, mert gondolatban már előzőm a zenészeket, tudom mi fog következni, és így oda a fele élvezet. Vagy mégsem? Kezdődik az átkozott bizonytalankodás. A lemezt záró triász ugyanis az előző albumra is felférne, az előzetesen meghallgatható Stoned to the Grave elsőre szintén túlírtnak tűnt, aztán most már nem kötnék bele, a Metal Movie Marijuana Massacre Meltdown pedig már a címéből sejthetően sincs túlokoskodva, több is a kevesebb. Végül a záró Sabbath of the Undead felmutat néhány csavarosabban döngölő riffet is, a végére pedig még azt is eléri, amit a lemez amúgy csak ritkán, hogy ténylegesen, zenetechnikai és érzelmi szinten egyaránt ötletessé válik a viszonylagos összetettsége.
Érezhető amúgy mindenütt törekvés a dalstruktúrák változatosságának növelésére is, de nem tudok mit kezdeni az olyan kamuzásokkal, mint pl. a heavy metalos begyorsulás a borzalmasan idegesítő intrót követő Witchfynder Finderben, hogy csak egy éppen nyilvánvaló példát említsek. Az utánérzések számonkérései egy retró bandánál értelmetlennek tűnnek, de a Trick or Treat az utolsó egy percet leszámítva sok extrát nem mutat fel egy My Dying Bride-témán kívül, az előző lemez Type O Negative-nyúlás slágerébe (The Black Witch) jóval nehezebb volt belekötni.
Ismeretlen területen járunk, soha nem láttam még efféle retrózenekart élőben, egyet sem, végső bizonyítékokat pedig csak a koncertek szolgáltatnak, de a lemezekkel sincs hosszú távú, 1-2 évnél többre terjedő tapasztalatom. Sötétben tapogatózom, tehát a szívembe kell tekintsek, ahogy David Tibet mondja, vagy ha már belezésről van szó, még inkább a gyomromba, és nekem azt mondja a gyomrom, hogy jó ez a lemez, csak nem kell túlértékelni.
8/10
a' ördög
