Okkult rock, az új trend. Okkult rock, a régi trend. Okkult rock, az örök trend. Nagyjából. Ahogy azt egyszer írtuk, a Sátán soha nem megy ki a divatból, sokak szerint ráadásul egyre csak fokozódik evilági jelenléte, megéneklése tehát csak egyre aktuálisabb tud lenni. Mindenesetre, annyiban valóban „új” jelenségről van szó, hogy az okkult tematikájú zene újra egyik legkorábbi modern megjelenési formáját kezdi felvenni. Amit a Ghost, ez a Fenriz által befuttatott, Lee Dorrian által leszerződtetett svéd banda csinál, félúton van valahol a késői hatvanas-hetvenes évek dallamos, slágeres rockzenéje / rockos slágerzenéje és a ’80-as évek heavy metalja között.

Örökkön örökké tartó vitákat lehet kezdeményezni arról, hogy a retró mennyire lehet hiteles, mennyire lehet komolyan venni a múltidézést egy olyan műfajban, ahol pont az a cél, hogy elhiggyük, hogy ez távolról sem csupán zene, meg azon, hogy hol a határ old school és retró között - csak semmi, de semmi értelme nincs. A már sokszor temetett black metal, ami a legextrémebb formája a sátánista zenének, pillanatnyilag tényleg nem tud sok újat mutatni. Kivételek persze vannak, róluk szól az újságunk nagy része, de a jó értelemben vett korszellemet most leginkább az olyan bandák testesítik meg, mint a Jex Thoth, vagy a Devil’s Blood. Újra a dallamoké a főszerep, a könnyed, a Ghost esetében olykor táncolható témák befogadását csak az gátolhatja meg, ha valaki lebecsüli azokat, és hiányzik neki valami agybaszás, valami szellemi erőszak, amit fel kell dolgozni. Ébresztő, most pont az a feladat, hogy azt dolgozzuk fel, hogy ezek nélkül is lehet hangulatos, élvezetes zenét csinálni.

       

De azért megnyugtatnék gyorsan mindenkit, nem az unalom élvezetét szeretném propagálni, a Ghost ugyanis igenis izgalmasan kevergeti a különféle hatásokat. Tehát van egyrészt az erősen Mercyful Fate-hatású heavy metal riffelés, ami egyfelől a hőskort idézi azzal, hogy mentes a túlzott izomtömegtől, de azért nem is túlságosan poros-archaikus. Emellett van benne az popos ősrock, amiből én egyértelműen a Blue Öyster Cultot hallom ki, egyrészt a finoman baljós hangulatú dallamok, és már csak a jó sűrűn a gitárokba szőtt Hammond orgona miatt is. De még nincs vége a receptnek. Van ugyanis némi modernebb groove-os riffelés is, ami többek és az én véleményem szerint is a Voivod ’80-as évek végi, ’90-es évek eleji lightosabb világát idézi, bár erre bizonyára rájátszik az énekhang helyenkénti hasonlatossága Snake dallamos énekével. Kicsit nehéz megszokni, mert szinte minden fekvésben lágy, a dallamokban van ugyan némi King Diamondos jelleg is, de a legmagasabb fekvésekben is erőlködés nélküli, bársonyos, és nem megy el a fejhangokig. Snake-en kívül Syd Barrett neve ugrik be, szóval feltehetőleg nem csak a Voivod Pink Floydos korszaka, de maga a Floyd is hatással lehetett a Ghostra.

Utóbbit igazolja a Genesis címet viselő záró instrumentális, ami csak azért nem kiemelkedő, mert a többi dal is az. A legnyilvánvalóbb sláger persze a kislemezen is kihozott Elizabeth, Báthory Erzsébet sztorijának időrendileg kb. a hatszázhatvanhatodik, minőségileg kb. a Bathory-féle Woman of Dark Desires és a Tormentor-féle Elizabeth Bathory után a harmadik helyre helyezhető interpretációja. Sokkal poposabb azoknál persze, és pont ez az igazán érdekes a Ghostban, nem is az, hogy mit mivel keverget: szórakoztató, majdhogynem vidám zene, egy valamivel kevésbé zárt és korrupt rendszerben mehetne bármelyik kereskedelmi rádióban pusztán kereskedelmi potenciálja miatt, és közben kedvesen a sátánt és a gonoszságot élteti. Ravasz dolog ez, könnyen át lehetne csúszni vele a nevetségességbe, de kétségkívül van abban némi ráció, hogy több embert át lehet így csábítani a sötét oldalra, mint kíméletlen cséplésekkel, márpedig ha tényleg komolyan vesszük a dolgokat, akkor nem lehet más a cél.



Ennek a szempontnak a figyelembe vételével pedig már a Stand by Him című táncdal sem tűnik túlzásnak, sőt, hamar felzárkózik az Elizabeth mögé, de ahogy említettem, pár hallgatással később már a komplett lemezanyag követi - a felesleges intrót nem számítva. Az epikus hangvétel ellenére nincsenek hosszú dalok, a Devil’s Blooddal vagy a Jex Thoth-tal ellentétben itt sem a monotónia, sem a fokozódó hullámzás nem kap szerepet, egészen más a zeneszerzési attitűd, témák vannak egymás mellé rakva, vannak éles váltások, nem az építkezés, hanem a jólesően groteszk hangulat tartja össze a szerzeményeket.

Említett bandák műveihez képest egy könnyebben hozzáférhető, az embert talán összességében kevésbé megszálló albumot készítettek. Kérdés, hogy a slágeres dalok mennyire lesznek időtállóak, én pillanatnyilag úgy vélem, hogy klasszikussal van dolgunk, tehát: teljesen. Aztán persze lehet tévedek, mint már párszor, de a Devil’s Blood esetében tévesnek bizonyult pesszimizmus helyett most optimista pontszámot adok.

9/10

a’ ördög

myspace.com/thebandghost