Nem csak olyan bandák koncertjeire megyek el, akiket szeretek hallgatni, néha olyanokéra is, akiket nem tudok hová tenni, mert kifogásolni nem tudok bennük semmit, ám valamiért mégsem bérelnek helyet a lejátszómban. A metalcore trend idején, de zeneileg attól nagyjából függetlenül az underground tetejére, de fölé nem jutó Converge pont ilyen: ők ma minden, amit egy jó ízlésű, buta közhelyeket elutasító, intelligens, de extrém zenét szerető ember el tud képzelni. Semmi nyáladzás, semmi panel, semmi hatásvadász hangulatkeltés. A kritikusok remegő kézzel és őszinte lelkesedéssel verik a billentyűzetet, ha szóba kerülnek: inaktív kollégáim két évvel ezelőtti beszámolója szerint ez lenne nekem az a banda, ami a bátyámnak a Voivod, a nagybátyámnak meg a King Crimson volt. A Stereogum tavaly év végi listáján egyedüliként előzték meg az általam istenített Cobaltot. A Quarton nem átallottak egyenesen úgy fogalmazni, hogy a Converge Az Utolsó Komoly Zenekar, és ez nem is akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre tűnik, legalábbis értem, hogy mire gondolnak. Pontosabban: egyfelől értem, másfelől viszont mi szinte csak olyan zenekarokat hallgatunk, amelyeket véresen komolynak gondolunk, úgyhogy mindez csak olaj volt a tűzre, most már így, hogy sokadszorra léptek fel Pesten, muszáj volt megnéznem őket.

Apropó komoly zenekarok. A norvég Kvelertak az antitézise a komoly zenekarok fogalmának, így épp fenti beállítottságom miatt nem is gondolok lemezükről túl sok jót, de így élőben én is elsősorban szórakoztatónak mondanám a töményen ironikus keménykedésüket és töményen ironikus Satyricon-idézeteiket. Rock ’n’ roll, nem kell túlagyalni – szokás mondani, de hát belőlük azért nem lesz soha egy Motörhead, a rock ’n’ roll is komoly zene a maga módján, de legalábbis tud az lenni - igaz, 2010-ben kicsit nehezebben. Ennyire sok idézőjellel pedig, amennyit ez a csapat használ, aligha. Ezek viszont élőben kevésbé voltak fajsúlyosak, kedélyesen lehetett rájuk bólogatni, felesleges volna demonizálni őket, a black metal már rég ki lett árusítva saját képviselői által, túl sokat ők már nem tudnak hozzátenni ehhez (sem). A közönség egy 20-30 fős része egyébként kitörő lelkesedéssel fogadta őket, és ez hangulatot is adott a majdnem félórás bulinak.  A neheze ott fog kezdődni, ha már nem nyitóbanda lesznek, és mondjuk kétszer ilyen hosszan kell fenntartani a figyelmet.

Utánuk jött két tengerentúli posztmetal zenekar, én meg mentem, és csak a második második felére tértem vissza. A Kylesa sem egy szimpatikus zenekar első ránézésre, ők ugyanis valami olyasmin mesterkednek, mint a Mastodon, csak sokkal óvatosabban, taktikusabban, és számítóbban, szóval azon, hogy ezt a Neurosis által előidézett vonulatot a lehető leginkább hallgatóbarátian és emészthetőbben adják elő. Ez pedig büdös, korábbi anyagaik inkább csak simán érdektelenek, az új viszont már egyenesen bűzlik, de álljon meg a menet. Miért bűzlik? A pénztől? Nem lehet hogy azért kommersz, mert a kommerszet élvezik? Véletlenül nem értelmiségi előítéletek ezek? Nem vettem elő a lemezt, valószínűleg nem is fogom, szerintem nem jó és kész, de aki szerint ez élőben sem volt jó, az már bőven elitkedésből mondja. Úgy játszottak, ahogy kell, ezen nincs mit szépíteni/csúfítani, őszinte lelkesedéssel, erőtől duzzadó témákkal, teljesen szerethető volt az egész. Két dobosra mondjuk nem tudom, mi szükség volt, de ez nem rontott le semmit. Nem lettem rajongó, de a fanyalgók táborát immáron nem gyarapítom.

                 

Aki az extrémzenei világbajnok aktuális címvédő meccsének beszámolójára vár, az inkább klikkeljen a fent linkelt korábbi írásunkra, képzelje hozzá az új dalok megjelenésével átrendezett setlistet, nem lesz nehéz dolga, hisz az életmű dalaiból állítólag bárhogyan össze lehet legózni egy hibátlan koncertet. A folytatás olvasását ebben az esetben nem javaslom, értetlenkedő okoskodás jön.

Szóval, nem volt ez rossz koncert. Nem unatkoztam, de egy másodpercig sem voltam résztvevő, csak szemlélődtem. A dobos Ben Kolleren akadt meg a szemem a leggyakrabban, elképesztően intenzíven és pontosan aprított, ritkán lát ilyet az ember. Ez az egész zenekarra is igaz, majdnem úgy viselkedtem, mint az egyszeri zenekonzis Dété rajongó Portnoyék koncertjén. Magyarán, ámuldoztam a hangszeres teljesítményeken, meg az egész, egyszerre kaotikus és végletekig precíz előadáson, továbbá a testi épségüket sem kímélő pogózókon és stagedivereken, a kevésbé aktív nézők totálisan elrévedt tekintetén, a sok jó nőn, akikből kevés durva zenekar tud ennyit meghódítani magának. A zene viszont, bármennyire is próbálkoztam, nem tudott megragadni, pedig hogy a bevezetőhöz visszatérjünk: komoly dolgok történnek benne.  Először is azért komoly, mert próbálnak töretlenül előre haladni a zene fejlődési ívén, műfajokon felül álló zenei elegy az övék, legalább annyira noise rock, mint amennyire hardcore és metal együttvéve, hagyományos zenei klisék mellőzve, pátosz, emelkedettség sehol. Persze, akinek tetszik, annak biztos kellően emelkedett az egész, amit pedig én hiányolok, az biztos csak maga a rossz értelemben vett giccs.

                

A dalok többnyire rövidek, annyi érzelmi váltással, mint bármelyik grindcore zenekarnál, és annyi témaváltással, disszonáns hangzattal, mint egy vadabb King Crimson lemez 10 perces tételében. A késői Black Flag próbálkozott már ezzel, a zene maximális megerőszakolásával a ’80-as években, azzal sem tudok sokat kezdeni. Dühkitörések folyamatosan, őrjöngés az egész, és a közönség soraiban ez láthatólag valamiféle kielégülést okoz, megkönnyebbülést. Jacob Bannon énekes is valami ilyesmiről beszélt amúgy mindenféle különösebben zavaró manírosság nélkül, amikor megjegyezte egy dalról, hogy „az a pozitív energiákért való mindennapi küzdelemről szól, ami mindannyiunk számára ismerős”. Én viszont soha nem az ilyesmi dolgokat kerestem a zenében, hanem hangulatokat, jóleső ízeket, ez persze nem zárja ki a keménységet, de én itt mégsem tapasztaltam meg ezekből semmit. Vagy azért, mert buta vagyok hozzá, vagy azért, mert tényleg nem maradt hely a zenebaszás és a dühöngés mellett ilyesmiknek. Előbbit erősíti meg, hogy az általam korábban legtöbbet erőltetett Converge anyag a No Heroes volt, erről is játszottak legalább három dalt, a setlist alapján utólag tudom, mert bár az album végigment anno tucatszor, egyedül a Heartache lassulásai csengtek ismerősen, más semmi. Igaz, legalább két éve nem vettem már elő azt a lemezt sem.

Hazamentem, betettem egy pár Living Death dalt, és azt mondtam, hogy na, ez már Zene füleimnek. Röhögsz? Nyugodtan, de ne sajnálj. Őszintén mondom, a koncert előtt szerettem volna, ha az jön ki, hogy ez is és az is Zene füleimnek, hisz aki többféle dolgot szeret, az maga is több, ésatöbbi. Hát, akkor én kevés vagyok, de most már legalább nem bánom, a magam számára a bizonyosságot megszereztem.

Ja, egyébként nekem a többnyire köpködött új lemez köpködött slágere, a Dark Horse állt a legközelebb ahhoz, hogy magával ragadjon, ami nem meglepő, hiszen ez egy sima kommersz metal dal, némi converge-kedéssel megcsavarva.

a’ ördög