Számos művész eljut karrierjének egy pillanatában oda, hogy elkészítsen egy olyan művet, melyben saját magát helyezi fókuszba, olyat, amelybe a lehető nagyobb őszinteséget próbálja belevinni, fittyet hányva a hallgatók szempontjaira. Általában ezek a művek nem is válnak a befogadói oldal kedvenceivé, és meglepne, ha Sami Hynninen és az Opium Warlords esetében ez másképp lenne. Olvastuk (sőt, hallottuk) az interjút, Sami szerint a Reverend Bizarre kommersz muzsika volt, szerintünk pedig még a tradicionális metal kapaszkodóktól mentes The Puritan befogadásához sem kellett bölcsészdiploma. Most itt a válasz, hogy milyen az a zene, amely egyáltalán nincs beszélő viszonyban slágerlistákkal.
Azt lehet tudni, milyen háttértartalma van hősünknél a Gobi Desert Rock megjelölésnek, mely a borító hátulján olvasható. Ez azonban nem csak egy jópofa, kifordított szlogen, a zene igenis kapcsolódik a sivatag képéhez, persze nem Kyuss-módra. Alapvetően nincs nagy letérés az említett két banda zenei útjáról, ami nem is véletlen, hiszen eredetileg azokhoz a bandákhoz íródtak ezek a számok, csak felhasználásra nem kerültek. Viszont ezúttal elképesztően kopár, kietlen képek tárulnak a hallgató elé. Vándorlás, szemlélődés egy kősivatagban. Hőség nincs, a nap már kissé lebukott, vagy talán magukat soha el nem eresztő felhők takarják el sugarait. Nincsen semmilyen kellemetlen, nyomasztó érzésünk, még csak elveszve sem vagyunk. A magány, na az, ha nem is fáj, de valami furcsa érzésünk mégiscsak van emiatt. A túlvilág fájdalommentes magánya? Álom-szanatórium, ahol beteg, tönkrement lelkünk pihenhet, dolgozhat magán nyugodtan? A pusztaság képe változatlan, a szemlélődés mindenképpen befelé fordul lassan. Ha a Reverend Bizarre-nál hagyományos történeteket, meséket kaptunk mikroszkópikus érzelmi nagyításban, akkor most tényleg az a nagy eltérés, hogy a történet a sajátunk. Vagy legalábbis Samié. Minden őszintén átélt és tálalt tapasztalattal megláthatjuk az allegóriát saját tapasztalatainkkal, összecsenghetnek érzéseink. A lemez furcsán hangzó címe például egy mifelénk ma is kevéssé ismert chilei keresztény szekta telepére vonatkozik, ahol évtizedeken keresztül rabszolgaként használtak fel szexuális és egyéb célokra embereket az országban hatalmon levő diktatúra asszisztálásával, így a rendszer politikai ellenfelei közül is számosan az egyházközösség tagjainak keze között végezték.
A dalok azonban csak lazán kapcsolódnak ehhez a koncepcióhoz, a lemez leglíraibb pillanatai például a mazochista szolga-fohász Let it Pour, Let it Pour (hogy mi is az, ami zuhogjon, azt az olvasók fantáziájára bízom, ez a szöveg egyébként Aleister Crowley-tól származik), valamint a szinte teljesen instrumentális Suck My Spear, Servant of Satan. Ezekben a hangszerhasználat elsősorban furcsán kikerekítetlen, de nem teljesen értelmetlen gitár- és basszusdallamokra, témázgatásokra koncentrálódik, lágy énekkel, (a megjelölt hatások között szerepel a Toto zenekar is!) és végtelenül lassú és visszafogott ritmusalapokkal. Vannak olyan dalok is ugyanakkor, mint például a Feel the Funeral Breeze, amit tényleg nem sok választ el a Reverend Bizarre világától, hagyományos, de végtelenül lelassított doom, rendes felépítéssel, csak ezt nem is nagyon veszi észre az ember ebben a tempóban. Van amúgy néhány normális rész, sőt begyorsulás is a lemezen, de ezek annyit érnek azok számára, akik nem érzik jól magukat a sivatagban, mint délibábok az oázisokról: növelik a szenvedést.
Vagy afféle meditatív zeneböjtként hallgatja meg az ember a lemezt, vagy a kikapcsolást fogja választani. Nem szólhat mindig és nem szól mindenkihez. Vagy ahogy Sami fogalmaz a borító hátulján: „azoknak, akik hallottak már mindent” és már unják is magukat kicsit. Olyan szempontból viszont vitathatatlanul sikeres a lemez, hogy a dalok megtalálták helyüket egymás mellett ebben a koncepcióban. Nem hinném, hogy lehetett volna jobb ez az album, a pontszám ezúttal nem ennek szól, hanem annak, hogy mondjuk a Burzum-féle Filosofemhez képest, ami a meditatív jellegű metalzenék csúcsa, mekkora értéket képvisel.
8/10
a’ ördög
