Nagyon sok ünnepelt kortárs modern metal bandánál érzem azt, hogy az ezer kilométer per órás, ezer tonnás darálás kiszámítottan és üresen hat végeredményben, annak ellenére, hogy minden korábbinál erősebb hangzásokkal, és dallamosabb énektémákkal szerelik fel őket. Persze nyilvánvaló, hogy ez a műfaj nem a szellemi, spirituális töltésről szól, ellenkezőleg, erőteljesen anyagi jellegű zenei forma, de azért ebben is lehet maradandót és izgalmasat alkotni.

Wackorékat korábban sem lehetett klisésnek vagy ötlettelennek nevezni, már amikor pár évvel ezelőtt az Elmecsere című demó-epével találkoztam, akkor is feltűnt, hogy ez valami más, és szerencsére most sem álltak be a fenti sorba. Nincsen semmi felesleges keménykedés, keménység az viszont van, egy izmos, de könnyed és karcsú harcművészhez tudnám zenéjüket hasonlítani, hatalmas lendület, dinamika és erő van benne, nem a puszta súlyával próbálja a hallgatókat összeroppantani. A trió felállású zenekarnak sikerült egy olyan hangzást kreálni, melyben a basszusgitár és a gitár bár szorosan egymás mellett vannak, mégis tisztán szétválaszthatóak és egyenként vaskosak. Tökéletes, akárcsak a dobsound, a hangszerek és az ének teljesen kitöltik a teret. Tíz évvel ezelőtt ki mert volna egy ilyen szinten megdörrenő magyar albumról álmodni?

A másik fontos tényező a változatosság. Ennek a kérdésnek a jelentőségével nyilvánvalóan a banda is tisztában lehetett, mert mindent megtettek annak érdekében, hogy végig izgalmas legyen a lemez. Mindent kihoztak az old-school-szakáll (lásd még: Steve Von Till) miatt „Télapó” becenévre hallgató Miki érces hangjából, ahol kellett, több sávot használtak, máshol amolyan sámánszerű torokhangon énekel, (amely, egy kedves ismerősöm szavaival élve olyan, mintha „belekapaszkodtak volna két oldalról a szájába egy-egy ujjal”) ráadásul, mintegy kontrasztként, Slayercsabi dobos is megszólal helyenként. A Judgement in My Illusions című számban pedig Agnes Vanilla énekesnő is vendégszerepel, és így abban három élesen eltérő hangszín formálja meg az amúgy is rendkívül ötletes dallamot. Ha már belemásztam a dalokba, muszáj megemlítenem a nyitó Khemotox Bloodpaint-et, amely azzal együtt igazi sláger, hogy a lemez legbrutálisabb dala, kiválóan van felépítve, újfent remek énekdallamokkal, melyek tökéletesen illeszkednek feszes, húzós gitártémákra. Melyekben nagyon erős Static-X (ha Static-X, akkor Prong is, persze) hatás érezhető. Nem tetszik viszont Jinxted Obscene Evolver végén hallható csordavokál röhögésbe fulladása, nem mintha nem lenne szabad nevetni (nem szabad), de úgy a 29. hallgatás környékén már komolyan irritálni kezdett.

Összefoglalva: már azon a bizonyos Elmecserén is megvolt a zenekarnak a saját egyéni arculata, és most már nem is csak egyéni, hanem kifejezetten élvezetes is, amit művelnek. Ilyen, modernebb jellegű durva metalból utoljára a Sepultura és a Machine Head 90-es évek közepi munkássága volt ekkora hatással rám, úgyhogy a 2004. év egyik legpozitívabb és legmeglepőbb meglepetését a MeThAnoLid okozta.

www.wackor.hu

9/10

a’ ördög