Utálom a magyarázkodásokkal induló cikkeket, de valami indoklás mégiscsak kell, hogy miért nem írtunk a Reverend Bizarre egyik lemezéről sem az eddigiekben. Egy dolog, hogy az utóbbi időben (átmenetileg?) szinte teljesen kimerülő black metal műfaj 5-6 éve még ereje teljében volt, és inkább az foglalkoztatott. De elsőszámú mentségem nem ez, hanem az, hogy a zenekar a funeral doom trenddel egyidőben, és annak melegágyában, Finnországban bukkant fel, úgy, hogy mérhetetlenül lassú, hosszú dalokban utaztak ők is. A 2005-ben megjelent második album (Crush the Insects) szimplább, heavy metalos slágereinél már ugyan feltűnt, hogy ez valami más, valami ízesebb, ugyanakkor a bőven túlzásnak és öncélúnak tűnő végtelen belassulásokkal még mindig nem tudtam (és nem is akartam eléggé) mit kezdeni.

Pedig a Reverend Bizarre nem funeral doom. És nem csak azért nem, mert Albert Witchfinder személyében ők sorakoztatták fel az évtized legnagyobb klasszikus metal torkát, hanem mert az ismétlődő, lassú riffek itt nem kalapácsütések a koporsó fedelét rögzítő szögekre, hanem a képszerűség, az érzelmek pontos és részletes lefestésének eszközei. Nem depresszív vagy önmarcangoló zene. Befordultnak mondható, de ez a befelé fordulás egy grandiózus, örömmel és extázissal telt elmélyedés. Nem igényel különösebb képességeket, erőfeszítéseket a befogadása, csak némi odafigyelést, türelmet (eleinte), és egy minimális szellemi frissességet. Mindennel együtt bőven nyertes marad az ember, akármelyik lemezt teszi is be. Végig is fogunk menni az összesen, de kezdjük az elsővel, ami talán a legkerekebb művük.

                    

Így az épp csak pár mondattal ezelőtt elmondottak (grandiózus, öröm, extázis!) után furán fog hangzani, hogy a dalok némelyike milyen témát jár körül: a Burn in Hell! például egy mélységesen keserű, gyűlölettel és bosszúvággyal telt eposz, a The Hour of Death pedig az elvileg elcsépelt doom/gothic közhelyet, a szerelmét elveszítő, azzal együtt porladni vágyó férfi fájdalmát zenésíti meg. Újat nem tudunk meg, a szenteskedő képmutatás, a csalárdság, a szemfényvesztés bűnein való kiakadás aligha friss téma, de sem ezt, sem a koporsó után vetődő tragikus szerelmes érzéseit, a kín arcvonásait, mozdulatainak keserves súlyát nem éreztük, nem láttuk soha ennyire közelről. Fontos a teljes élményhez követni a szövegeket, ugyanis amit Albert énekel, az van a zenében is elbeszélve, kibontva. A végeredmény pedig messze túlmutat a zenekart érő hatások vegyítésén - noha mind a My Dying Bride, mind a Black Sabbath tisztán, sőt, utóbbi konkrétan kihallható a dalokból.

Nevesítve, az In the Rectory eleje az, ami a Black Sabbath névadójában köröz perceken át, hogy aztán a lemezen első alkalommal egy gyors témának adja át a helyét. (egy All right now! felkiáltást követően). Ez a dal - címét is figyelembe véve – egy humorosabb, ugyanakkor nehezebben érthető képsor, annyi biztos, a hangvétel végig heroikus. Az a rész pedig, ahol a gyors, monoton vágta („We ride like a patrol of angels”) véget ér, példátlanul tiszta, tömény, töretlen emelkedettséget, magasztosságot sugároz. Utóbbiból jut bőven a tolkieni Cirith Ungolba is, bár a nagyívű – a végéhez közeledő lemezt is megkoronázó - befejezés utáni ork (?) fröcsögés rak egy csavart a végére.

                           

A váratlan csattanók, csavaros, gúnyos humorral átszőtt fordulatok bevetése egyébként szintén egyik központi ismérve a csapatnak: a lemez egyetlen Peter Vicar szerzeménye, a Sodoma Sunrise lassan, elnyújtottan formálódik, majd a történet vonalán az isteni büntetéshez elérve ez is felpörög, de még nincs vége a sztorinak. A gonosz metalzenészek figyelmét ugyanis nem kerülte el a történet korántsem finoman pikáns, hittan órákon annyira gondolom nem erőltetett befejezése, ahol Lót vőlegényeiket elvesztő lányai saját apjuk által termékenyítik meg magukat.

A Doomsover a kakukktojás a lemezen, előrevetíti a zenekar populáris sikerdalait, hossza alig haladja meg az öt és fél percet, az ultralassú tempókat is elkerülik, túlzottan könnyen emészthetőnek ennek ellenére nem nevezném, mindenesetre máshol van a hangsúly, mint a többi dalban. A világ alakulására reflektáló szöveg is direktebb, persze a kétértelműség és bizonyos fokú gúny itt is jelen van.

A lemez egyben való végighallgatása kicsit nehéz, de nem nehezebb, mint bármely más 74 perces album végighallgatása. Bár talán van egy-két olyan rész is a lemezen, ami könnyebben megy el az ember mellett, ha az nem figyel oda, például a Cirith Ungol eleje - melyért a vége kárpótol - ilyen, de az biztos, hogy rossz dal ezen a lemezen nincs. Ez egyébként sem jellemző a zenekarra, a két CD-s újrakiadás bónuszlemezén (Return to the Rectory, eredetileg független EP) is nemhogy akadnak, de egymás után jönnek a gyöngyszemek (köztük a Barathrum-féle Dark Sorceress kiváló feldolgozása). A Reverend Bizarre nem csak egyike volt azoknak a zenekaroknak, akik a 200X-es évtizedben maradandót alkottak a fémzenében, de közülük a legtermékenyebbnek is bizonyult. Folytatás következik.

10/10

a’ ördög

myspace.com/reverendbizarre
reverend.shows.it