Azok kedvérért, akik rögtön az elején szeretnék tudni, hogy mire is számíthatnak egy-egy lemez kapcsán, elmondom, hogy legújabb Siculicidium kiadvány nem az ötletes és egyedi gitár- valamint dobjáték miatt lehet egyesek számára maradandó élmény, bizony, meg kell küzdeni az élvezetekért. Muszáj még azt is hozzátenni, hogy akik ebben a műfajban a szövegeket és éneket illetően ragaszkodnak a hagyományos megközelítéshez, esetünkben meglehetősen egyedi dolgokkal találkozhatnak, mind a líra, mind a vokál tekintetében. Azt azért nem lehet kijelenteni, hogy hőseink túlságosan messzire mentek volna, de az mindenképpen igaz, hogy a Siculicidium feladta a leckét a hallgatók számára, és az Utolsó vágta értékeit sokan kétségbe fogják majd vonni.
Eleinte nem kapunk túl sok okot a bizakodásra; a szenvedélyes, haragvó metálnak, ami az EP-n is hallható volt, semmi nyoma, túlnyomórészt szúrós, lomha, sőt, lezser riffelés és dallamvezetés hallható. Bizonyos részeknél a Tormentor hatása erősen érződik, máskor egyszerű, kicsavart melódiák kerülnek a középpontba. A címadó dal egyben az egész korong keresztmetszetét adja, egyik oldalon magával ragadó, ha nem is ötletes, de hatásos témák kerülnek elő, ezzel ellentétben a sokszor, és feleslegesen ismételt refrén totálisan üres és érdektelen. Nem a csavarok hiányoznak, de egy pillanat alatt kiveszik a potenciál, tagolttá válik a dal, így a továbbiakban nem is érzek késztetést a további lejátszásra.
A javulás a Bizonytalan ideák – Ellenállás! (Bizonytalan ideák pt. 2) című számmal kezdődik, jóval több változatossággal, emlékezetes dallammal rendelkezik, mint az előző tételek. A szöveg azonban elég direkt módon van megfogalmazva: „Meghalt bennünk az emberiség” „Szembe a dogmákkal!”, és hasonló, árnyalásoktól mentes strófákkal találkozhatunk. Ezen a ponton egy pillanatra érdemes is néhány szót ejteni ezekről. Nos, ezek hol egészen jók, hol már kevésbé találóak, olykor (Halványan az idő ellen) bizonyos Kátai versek és dalszövegek furcsa kivonatát éreztetik, amelyek - ha nagyon rosszindulatú akarnék lenni - akár a paródiába fordulás vétkét is felvetik, de van egy másik kifejlet is, amelyet az A sajnálat utolsó lehelete (Taxidermia), és a Lebomlás, lelassulás című két záródalhoz kapcsolva fejtenék meg.
Ezek esetében a furcsának mondható szöveg, és a csihari módon torokból jövő, undorral eltelt vokál, vagy a szövegmondás is tökéletesen passzol. Nem is akarom túlmagyarázni a szerzeményeket, az viszont bizonyos, hogy immár nem a székely emberek dicső, vagy szomorú napjaira emlékeznek, inkább egy súlyosabb időszak kivonatát hallhatjuk, alkoholgőzzel, depresszióval, nihillel, gyűlölettel, mindezt esszenciálisan adva, melyhez jelen esetben sokkal kifejezőbben társul a magyar nyelvű, groteszk szöveg. A bevezetőben leírt figyelmeztetések mindazonáltal ezekre a dalokra is érvényesek: az olyan sorok, mint a „Hajadat nyírjuk / Koponyád nyitjuk / Agyadba vésővel / Szívedbe tőrkéssel / Vájatot nyitunk”, nem biztos, hogy mindenki számára komolyan vehetők, ugyanakkor igenis vizualizálja magát a nóta, ritmusa átokszóró kántálást idéz, tehát a szó zeneileg pozitív értelmében átadja borzalmas üzenetét az egyébként rendkívül fogós muzsika. Ennek titka mindössze annyi, hogy mindkét dalban a lo-fi filozófiára hagyatkoztak, csakis az igazán húzós témákat hagyták meg, szerkezetileg is csupán annyit variálnak, amennyi ahhoz szükséges, hogy fenntartsa a hallgató figyelmét.
Bár a zenekar előző munkáit is hasonlóképp értékeltem, az elődökhöz képest mégis egészen eltérő anyaggal van dolgunk. Jelen esetben az erős kontraszt miatt nem tudok magasabb osztályzatot adni, de mindenképpen megjegyzendő, hogy az említett zavaró tényezők mellett a Siculicidium képes már nemcsak szimplán jó szerzeményeket írni, hanem igazán hatásosakat is. Ahogy mondani szoktuk: az ösvény már megvan, most már csak meg kell találni a járható utat, ami esetükben az, hogy képesek legyenek még inkább elhagyni a kötöttségeket, elmerülni önmaguk igazi természetében, bármi is legyen az.
7/10
rtp
