Nem voltam előzőleg biztos abban, hogy elmegyek erre a koncertre, ami talán furcsa annak fényében, amennyit és amiket korábban erről a zenekarról írtam, de nekem ez a Sólstafir nem az igazi Sólstafir. Lehet a világ ellen beszélek, de azért mert valaki épít egy szép terebélyes karriert, aminek van egy jól látható íve, nem jelenti azt, hogy ennek az ívnek hinni kell. Csak a zene számít, mostanában így látom a dolgot, és akárhogy is nézem, a jellegzetes, csak erre a csapatra jellemző témákból álló, tömény, eredeti és jó zenét az I Blódi og Andán, és főleg a Black Death ep-n játszott a csapat. Addig formálódott, azóta hígul, nem látványosan romolva, csak egyre inkább elveszítve az igazi jellemvonások erősségét.
A koncerten csak az utóbbi két lemezről adtak elő dalokat, nem volt ez egyáltalán rossz, csak hát kilógott a lóláb. Kiálltak a színpadra játszani ezt a csajos, kihangsúlyozottan atmoszférikus, érzelmesített, rockosított, menősített zenét, megpróbáltak rockikonokat alakítani a színpadon, az igazán ütős témák meg inkább a 2005-ös lemez dalaiból villantak elő, a hígulás korábbi fázisából, gondolok itt a Nature Strutterre, meg a szép hosszú Nattfarira, amit mindjárt nyitásként eljátszottak. Ezek a dalok sem tömények, sem minőségileg, sem mennyiségileg, ami persze biztos jó olyan szempontból, hogy kevésbé igényelnek jó füleket, nem a témák minőségében lehet csak megkapaszkodni, hanem ebben az egész posztrockos, elnyújtott ragacsban, a hozzá kapcsolódó intellektuális elvárásokban és képzetekben. Oké, intenzitás nélkül is lehet jó egy zene. Elnyújtott dalokkal is lehet jó egy zene. De ez nem volt katarzis, ne hazudjuk már be magunknak, ez egy próbálkozás volt, egy értelmes és érzékeny emberek által, a lehetőségekhez mérten jól végrehajtott próbálkozás, mely eljutott valameddig, de nem tovább. Létrehozott egy aurát, megteremtette saját magának a kereteit, aztán ezen belül mozgott is egy kicsit, aztán szedték a sátorfájukat és továbbálltak.
Egy pont volt, amikor még közel álltak a győzelemhez, ez az utolsó dal, a szabadon, improvizációkkal előadott Ritual of Fire mondjuk 10.-15. perce körül volt. Akkor, amikor a basszusgitáros először vette át a gitárok szerepét, és játszotta a zene alapját önmagában, új dimenziókat nyitva a dal számára, ám végül ennyiben maradtunk, további tíz percben egetbontó invenció nem jött ki a jamből. A mindenféle vádakkal szemben jó énekesnek bizonyuló frontember felmászott a kihangosítás tetejére, a cigányzenésznek öltözött másik gitáros szólózgatott, de ez az egész nem vált rítussá, maradt egyfajta többé-kevésbé jól eljátszott szerep. Nem arról van szó, hogy megbántam, hogy eljöttem, kb. ezt vártam, olyan volt a koncert, mint maga a Köld, de titkon reménykedtem azért, hogy tévedek. Sajnos nem. Persze, ha nem 30 szellősen ácsorgó ember alkotja a közönséget, lehet beindult volna valami energiaáramlás, ami átfordította volna az egészet. Az interjú alapján (melyet azóta sem küldött vissza Adalbjörn Tryggvasson, ő tudja miért - UPDATE: visszaküldte) a zenekar sem volt elégedett teljesen, ugyanakkor, mégis megpróbáltak úgy csinálni, mintha egy stadionnak játszottak volna. Ez kicsit visszás. Azt azért muszáj megemlíteni, hogy a 30 ácsorgónak legalább a fele nem akárhogy ácsorgott, hanem láthatólag belső katarzist élt át, ahogy az a tisztességes posztrock-rajongóktól elvárható. Nekem ez már a Nadján sem sikerült, c’ est la vie.
Ha már itt voltunk, essék szó a többi fellépőről. A turné főzenekara, a Secrets of the Moon itt valószínűleg csak azért nem volt legelöl, mert ezt mégsem lehet egy főzenekarral megcsinálni, igaz, nem voltak rajtuk kevesebben, mint a Sólstafiron, de ez inkább a szigorúan betartott korai kezdésnek és a Code-ra célzottan érkezők befutásának volt köszönhető, mintsem zenéjük nagy hatásának. A nép azért elégedett volt a maga visszafogott módján, sőt, voltak, akiknek tényleg ők voltak a főzenekar, ami azért nehezen fér a fejembe. Nem teljesen rossz zene ez, de hogy legalább annyi szar, ócska, unalmas ötlettelen témájuk van, mint amennyi ügyes, az biztos. De legalább nem játszották meg az eszüket, ami ezen az estén másokról nem volt elmondható.
A Code első felét a Sólstafir interjú miatt kihagytam, ami nem okozott nagy érvágást: ahogy az ajánlóban is írtam, ez az avantgarde nekem túlságosan is fontolva halad az élen. Bocsánat, de nekem 2009-ben nem lesz erekcióm attól, hogy valaki dallamosan tud énekelni feketés színű fémre. Egy-két jobb daluk van mondjuk, meg az egész nem is vállalhatatlan, de inkább maradjunk is ennyiben. Ja, viszont jól szóltak, épp úgy, mint a másik két zenekar.
a’ ördög
