Akármennyire is elcsépelt Mikko Aspa nevével előhozakodni, maga a személy még egyáltalán nem szolgált rá, hogy egy legyintéssel elintézzük, és ez a semmiből előbukkant Stabat Mater nagylemez az egyik legjobb példa arra, hogy egy régóta ismételt név ne csak üres mantraként szolgáljon a kritikusok és egyéb megmondóemberek számára. Ha a Deathspell Omegát nem számítjuk, úgy emlékszem legutóbb a Clandestine Blaze – Church of Atrocityje kapcsán került szóba nálunk, ahol a vokálok és a szöveg mellett a teljes zenei anyagért is ő felelt, így ezeken keresztül reális bepillantást nyerhetünk a szerző valójába. A CB nagylemez alapján kétségeink támadtak a jövőt illetően, úgy tűnt a számtalan projekt, és próbálkozás, hogy mindenféle extrémzenei irányzatban letegyen valamit az asztalra, felemészti a kreatív tartalékokat, és ha nem is látványosan, de fokozatosan elszürkül munkássága.
Vélhetőleg a Stabat Mater is csak egy kísérletnek indult, az általunk sokszor ostorozott funeral doom bőrébe bújt bele Aspa, és úgy tűnt, jól el is fér benne. A korai anyagok, ha túl izgalmasra nem is, de mindenképpen hátborzongatóra sikerültek, így komiszabb hangulatokban jólesett elővenni őket. Három évvel az utolsó splites dalt követően megjelent a zenekari névvel megegyező című nagylemez, nem is maradt más hátra, mint hogy 40 percre hátradőljünk és meghallgassuk a három dalt, amelyek között alig néhány másodperces átkötő hangok szerepelnek csak.
Ha eddig nagyon is személyes, emberközeli volt az az elképesztő mennyiségű és felfoghatatlan kín, amit Aspa dalai közvetítettek, ez mostanára univerzálissá terebélyesedett, mindannyiunk nyomora, fájdalma visszhangzik a szerzeményekben. A közös teher talán egy hangyányival elviselhetőbb, nem vagyunk egyedül a sötétben megkötözve, megerőszakolva, megcsonkítva, megbomlott elmével, kéz a kézben vérzünk el, közös a jajgatásunk, egymásba kapaszkodva kapargatjuk a gázkamra ajtaját, állunk a vérfoltos falak előtt, vagy halunk éhen, miután hetekig dögökön éltünk. De végül ez csak még reménytelenebbé teszi az egészet. És ez az, ami a szövegeken kívül a zenében is pontosan megjelenik. Szinte meglepően erősen és rozsdásan indul a Triumph of Genocide, a súlyt nem kizárólag a monotónia, a kimért, érdektelen lassulás adja, hanem az öblös és acélos megszólalás, amelyhez egyszerű, de kerek riffeket párosít a szerző, így a hatásfokozás helyett a dalokon marad a hangsúly. Elsőre talán túlságosan is közhelyesnek, kiszámíthatónak tűnik az egész, sőt, nem csak tűnik, hanem valóban az is, az embertelen hörgés alatt még mindig abban a bizonyos bőrben maradunk, továbbra sem feszül meg a szövet, viszont feltűnik egy összetevő, amit a legtöbben mégiscsak figyelmen kívül hagynak. Aspának kitűnő dallamérzéke van, a legjobb időzítéssel tud megszólaltatni bizonyos harmóniákat, amelyek sokat dobnak a szerzeményeken. Ezek hol szívszaggatóan keservesek, hol morbidak, mindenesetre nélkülük sokkal kevesebbet érne ez a korong.
A második, Casting the First Stone címre keresztelt darab üt talán a legkevésbé, pontosabban, itt nem érvényesül teljesen a dal jelző és a harmóniák használata, inkább csak tipikusnak mondható funeral doom témák halmazáról beszélhetünk. Ez annyira nem vészes, mint amennyire elsőre hangzik: illeszkedik a lemezbe, megtörténik, élvezhető, de semmi több, és mivel egyben ez a legrövidebb tétel a három közül, igazán értékes pillanatokat nem is von el a hallgatótól.
Végül a név- és címadó Stabat Mater közel húszpercnyi siráma következik, pár mondat erejéig itt belemásznék a részletekbe. Az elnevezés egy 13. századi katolikus himnuszból ered, címét az első sora adja, amely így hangzik: Stabat mater dolorosa (Állt a fájdalommal terhes anya), és mint azt nem nehéz kitalálni, Máriának a fia keresztjénél átélt kínjairól kíván szólni. Ezt a témát az idők során többen is feldolgozták, a szóban forgó dalt pedig középrészen elválasztja a Pergolesi-féle megzenésítésnek az első tétele, amelyet Aspa az átkötőként használt zajokkal színez. Ez nem csak azért fontos, mert groteszk módon kiválóan illeszkedik egymáshoz a kettő, és amúgy is érdemes a fiatalon elhunyt barokk szerző egész művét meghallgatni, hanem mert a finn hérosz a maga sajátos értelmezésében ugyanezt a témát járja körül, csak éppen eltérő befejezése és végkövetkeztetése van a történetnek. A kívánt hatás érdekében tényleg érdemes megvizsgálni a hátteret is, olvasgatni a szövegeket. Zeneileg Aspa a maga minimalizmusával mindent kihoz a műfajból, a dallamok szinte folyamatosan jelen vannak, az utolsó percekben a tiszta vokál is szerepet kap, amelyet ha kórusban szólaltatnának meg, akár egy szillabikus gregorián ének szabályainak is megfelelne. A dal első felében a szívet átjáró hét tőr, a személyes, anyai gyötrelem válik kézzelfoghatóvá, az átkötés után pedig mindazoké, akik látják, átélik, a külső szemlélő érzékeivel fogják fel a történteket, és sejtik meg mind a szülő, mind az emberiség, mind az isteni fájdalom természetét, majd az újraértelmezett feloldást.
Tudni kell, hogy a lemez hatása nem egyhamar fogja letaglózni a hallgatót, nem szabad túl sokat várni tőle elsőre. Azoknak meg nem hiszem, hogy túlzottan nagy izgalmat okozna a felvétel, akik amúgy sem fogékonyak a szenvedés ilyen irányú témaköreire. Személy szerint azt gondolom, hogy nem minden nap kaphatunk kézhez ilyen hatású, akár napokra is rabul ejtő, (megelőlegezem) adott hangulatban évek múltán is elővehető művet, főleg a funeral doom berkein belül nem. Szóval, tegyetek jót magatokkal, és szenvedjetek!
rtp
9/10
