A Reverend Bizarre nem az a zenekar, amit az ember a feloszlása után csak úgy elfelejt. A sosem egységes színvonalú, de mégis jelentős értéket képviselő lemezek (és néha elejétől végéig zseniális kislemezek) után most ott vagyunk, hogy az utódzenekarok offenzívája nem látszik alábbhagyni, a léc mégsem került lejjebb, sőt. Peter Inverted a Lord Vicarban áldoz a Black Sabbath oltárán, Albert Witchfinder pedig hol Sami Hynninen a The Puritan-ben, hol pedig Ancient Fisherman az Armanenschaft-ban, etc. Jelen zenekar, a Spiritus Mortis esetében mindezeknek az aktualitását ismét utóbb említett barátunk adja: az új lemezen már végig őt hallhatjuk énekelni.
„Finnország legrégebbi doom metal zenekara.” Ismerkedési alapomat a Spiritus Mortisszal mindössze ez a mondat, meg Hynninen csatlakozása jelentette. Kellemesen csalódtam: nem ezért, és nem is (csak) azért érdemes odafigyelni rájuk. A legrégebbi finn doom metal zenekartól valami éppen hogy csak emészthető radikalizmust vártam, ehhez képest a korábbi albumokon is csak egyszerű és fogós heavy metal hallható, ami ugyanúgy tud belassultam szaggatni a lemez egyik felén, mint hard rockba átcsapni a másikon. A God Behind The God-on inkább a lassulás került előtérbe, továbbá az eddigi, abszolút korrekt énekes helyére érkezett egy kimagaslóan jó hang – Sami Hynninen-nel nem sokan versenyezhetnek manapság a színtéren, aki bizonyítékot akar, hallgassa meg a Teutonic Witch-et.
A lemezt nyitó Man of Steel nincs túlbonyolítva, de egyáltalán bonyolítva sincs. Én egy kicsit üresnek érzem, és nem az igazfém-hittől túlcsorduló szöveg miatt. Van verze, van refrén, van lendületes, döngölős kezdés és együtt kiabálós csordavokál a vége felé, de semmi más nincs. Annyira azért nem rossz, hogy az ember ne hallgassa tovább a lemezt. Az ezt követő Death Bride esetében nagyon vigyáztak a fiúk, nehogy véletlenül ne legyen 100%-ig egyértelmű, kiknek küldenek tréfás istenhozzádot: szöveg és zene egyaránt a fémzene brit főszomorkodóit idézik meg, hogy a címről ne is szóljunk. Mindenesetre a végén, a suttogós-kísérteties „tetőponton” túljutva, remek begyorsulós-szólózós befejezést kerekítenek neki, még maga a My Dying Bride is megirigyelhetné, szóval akár poénnak indult a dolog, akár nem, itt már szó sincs nevetgélésről, az biztos.
Innentől lényegében nincs is ok a panaszra: a Rotting Trophy egy feszes, középtempós, egyszerű és mégis húzós riffekre épülő, lendületes darab, talán a lemez legjobbja. A Curved Horizon, bár szemérmetlenül klisés, ezt eszünkbe sem jut hibaként felróni neki, akkora hangulati töltettel rendelkezik. Főleg a vége felé erősödik ez nagyon fel: ha a reménytelenségnek vannak fokozatai, akkor ez a vörös izzás, lehetetlen nem szeretni. Visszaköszön Albert kicsit kántálós, erőteljes énekstílusa a Reverend Bizarre lassabb számaiból: ott is kifogásolhatatlan volt, itt is az. A Heavy Drinker a műfajban meglehetősen jellemző témát boncolgat: az alkohol rabságába esett ember kétségbeesett vergődése, örökös bűntudata, az ócska és degradált mámor, mint egyetlen túlélési lehetőség: ebben az esetben, azt hiszem, Albert Witchfinder és zenekara abszolút hiteles közvetítők. Zeneileg feszesebb darab ez is, ritmusa menetelésre emlékeztet, persze a legkevésbé sem militáris hangulatban. Ez a menetelés sokkal keservesebb: a napi vodkáért tart a sarki kocsmába. A címadó a Curved Horizon-éhoz hasonló világban mozog, ugyanakkor itt a fő érzelmi töltetnek én a parázsló, kirobbanásra váró dühöt érzem (lásd feljebb: vörös izzás). Mondjuk a kinyilatkoztató szavalást nem hiányolnám a végéről, de ez legyen az én bajom. Jobb befejezést pedig ki sem lehetett volna találni egy rövid, pörgős, fejrázós slágernél: ha a Man of Steel kétségeket támasztott az elején, a Perpetual Motion minden ilyesmit eloszlat. Egy kis plusz jó szájíz a lemez végére mindenképp nagy piros pontot ér.
Ha a kép vegyesnek tűnik, nyugodtan rámondom: az is. Ez persze egyáltalán nem érdekel, ahogy hasonló esetben sosem: megszerettem a lemezt. Számon kérni nincs mit, a jó számok nem azért jók, mert azokban sok a Candlemass és Saint Vitus, és a rosszabbak sem azért rosszabbak, mert azokban kevesebb. Élvezeti értéke ugyan erősen a befogadó lelkiállapotára és hangulatára van utalva, hosszútávú tartalékai sincsenek, de mindez lényegtelen, mert itt – hiába „hagyományőrző” lemez – maga a zene is szerethető, nem pusztán a hagyomány, amit őriz.
8/10
yog
