A két magyar előzenekar megtekintése helyett kazettát kerestünk a Cobalt interjúhoz (a Torn from the Earth demóját azért hamarosan ismertetjük), így a helyszínre érve rögtön a főzenekarokkal találtuk magunkat szemben.
Mivel a Nachtmystium sajnos nem jutott el Budapestig, így az est másodlagos húzóerejét a görög Naer Mataron jelentette. Vagy talán még inkább az, hogy soraiban tudja az eredeti norvég színtér egyik figuráját, a főleg a Dodheimsgardból ismert Vicotninkot. Az utóbbi lemezeken ráadásul Nordvargr, a híres-hírhedt zajkeltő is szerepel, csak kellhet hát tudniuk valamit. Hogy mit, arra nem nagyon kaphattak a jelenlevők választ, arra már inkább, hogy mit nem. Például jó zenét írni. Lemezen soha nem győztek meg, és élőben sem transzformálódtak át az alvilág követeivé: bár hazájuknak vannak saját black metal tradíciói, ők gyors, tipikusan északi dallamokkal operáltak, de még csak nem is élvezhető utánérzés szinten. Egy olyan téma sem volt, amiben bármiféle szikrát lehetett volna érzékelni, a ’90-es évek harmad-negyedvonalát idézték. Megállás nélkül darál a dob, az impresszív gladiátoralkattal rendelkező basszer rendületlen szigorúsággal rázza kopasz fejét, de igazi átütő erő sehol. Nem black metal háború, hanem harc a múzsákkal, akik csak nem adják oda magukat. Nonszensz zene, minden racionális számítás szerint az, aminek látszik, pedig dehogy. A Lyuk korábban rendszeresen idegölő hangzására nem lehetett panasz ez alkalommal, szóval erre sem lehet ráfogni semmit.
Szerintem ez egy tipikus modern fémipari sztori lehet, Vicotnikkal talán még az eggyel korábbi lemez norvégiai felvételei során ismerkedtek meg, a munkálatok során összebarátkoztak, és végül elvállalta a kitartóan nyomuló, és mint ez az egész mutatja, európai turnékra bekerülő csapat frontemberségét. Néha talán át is ugrik a napsütötte Hellászba, (WE ARE NEAR MATARON FROM HELL!!!) ahol még a tengerpartra is ki lehet menni viharkabát nélkül. Vicotnikról egyébként is elég sokat elmondott az, hogy egykori Dodheimsgardos kollégái mind-mind sokkal izgalmasabb zenét játszanak különböző projektjeikben, mint ő az új tagok segítségével. Három dal után inkább mentem is levegőzni.
A rövidnek nem nevezhető levegőzés közben egy addig a helyszínen nem látott legendás női alak suhant el észrevehetetlenül a magát többek között akelás sztorikkal pihentető társaságunk (legjobb: „Én felnőtt fejjel tanultam meg az Akelát szeretni.”) mellett, arcba lógó hajjal, teáscsészével. Én persze észrevettem, és kisvártatva követtem is, hiszen végre elkezdődhetett az, amiért jöttünk (a Cobalt interjú mellett). Apropó Cobalt, Erik Wunder beállás közben ütött néhány Cobalt dobtémát, az Arsonryból például, nem tudom hányszor kéne meghallgatni egy Naer Mataron lemezt ahhoz, hogy a beállás során felismerjem, honnan vett elő egy ritmust az ütősük. Körbenézelődve feltűnt, hogy az 54 fizető néző ( szervezők, személyzet, ingyenélők) között legalább 3-4 igazi, ’80-évekből megmaradt Swans fan is felbukkant, ez a szám bizonyára alacsonyabb, mint egy Michael Gira-féle Angels of Light koncerten lenne az eset, Jarboe szólókarrierje széles körben kevésbé elismert, ami logikus, hiszen így vagy úgy, de lemezei egy ideje többé-kevésbé metal lemezek. A legutóbbi MahaKali például nagyon az, egy a mai korstílusnak tipikusan megfelelő, hatásvadász drone-metal lemez. Ez pedig sok okoskodó szemében bizonyára büdös is, ám ez a koncert épp arról szólt, hogy társai segítségével a Művésznő ezeket az illetőket alaposan szájonverje. Stílszerűen metallal.
Nem nehéz ezt elmagyarázni. Vannak, akiknek jól áll, ha ugyanazt a betorzított hangzatot játsszák perceken keresztül folyamatosan, Jarboe pedig ilyen tagokból rakta össze a zenekarát, legyen szó az Indiana Jones és a Végzet Templomából szalajtott sötétbőrű basszerről, az egy fokozottan drámai pillanatban a kontrolládák tetején őrjöngő gitárosról, Erik Wunderről vagy a derékig érő rasztáival a plafont csapkodó billentyűsről. Az egészet pedig saját magával koronázta meg. Fiatalon sem akart szépnek látszani, most pedig már nem fiatal, az arcán tükröződő érzelmek pedig zavarba ejtően őszintének tűntek, legyen szó brutális fájdalomról, könnyekről, vagy épp a levágott fejeket kezében tartó Káli istennő gonosz mosolyáról. Több ízben is lejött a színpadról, alkalmanként pár centiméterre megközelítve az egyes nézőket, próbára téve a delikvensek lelkierejét, akik erre többféleképp reagáltak, de azért nem menekült el senki. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy ha nem 50 percnyi best of MahaKali után, a hatás tetőpontján ér véget ráadás nélkül a koncert, akkor unalomba, nem pedig az éjszakai Óbuda járókelőinek kollektív levadászatába és feláldozásába torkollott volna a szeánsz a megjelentek részéről.
Igazság szerint, így, üresjáratok nélkül nekem jobban tetszett Jarboe zenéje, mint lemezen valaha is, és bár a korábbi magyarországi fellépéséről jót-rosszat egyaránt hallottam, az biztos, hogy ez egy közel tökéletes teljesítmény volt.
a’ ördög
képek: ws
