Ez a Bardo szerencsére nem a Deák Bárdos-féle, hanem Khrul egyik tavalyi alkotása, amiben a metálballadák könnyes, mégis férfias világába tesz kitérőt. Erős ’90-es évek-nosztalgia uralja az instrumentális szerzeményeket, azonban a patinaműanyag, zoom505 érát idéző gitárhangzás, a kötelező szakrális kórusok és a Titanic-léptékű emóciótöltet mögött tulajdonképpen korrektül, sőt, gonddal megírt témák vannak. Néha pedig igenis jólesik visszacsöppeni abba a világba, ahol a zúzós, fokozódó tremolóriffelés után kiszámíthatóan jön az egyenvonalú tiszta akkordbontás, pont olyan bizonnyossággal miként José Miguel megpillantja majd hitvese lopott csókjait a kertésszel a hacienda eldugott ligetében. Khrul egyébként a Hypocrisy epikus dalait és a korai Katatoniát emlegeti hatásként, nekem ezen felül néha beugrott az Omnio is az In the Woods-tól (nem csak a név miatt), ezeket a pillanatokat őszintén, az emlékek megszépítő csillagpora nélkül is élvezni tudtam. Pontlevonás jár viszont azért, mert a 3 című negyedik dalban a szinti-hangzású gitárkatarzisnál eszembe jutott Jordan Rudess szakálla.
7/10
aud
