Manapság már nincsenek bevehetetlen várak. Talán eddig sem voltak, de arról a néhányról még könnyebben elhittük ezt. Erős várunk volt nékünk a Deathspell Omega is hosszú évekig, megbízhatóan döngöltek újra és újra földbe, régen sem sok zenekar volt képes egymás után ennyi minőségi albumot kitermelni. A gondok most érkeztek el, a S.V.E.S.T.-tel közös spliten. És leszögezhetjük az elején: nem abszolút végromlásról van szó. Ami van, az hol rossz, hol jó, leginkább egyik se, magyarán kész borzalom. Nem könnyű vele mit kezdeni.

Egy számról van szó, huszonkét perc, tizenkét másodpercben. Egymásra dobált témákból áll, amelyek vélhetően a Fas... és a Kénôse jobb pillanatait akarnák idézni, csak épp nem sikerül nekik, legalábbis nem mindig: néhány igazán jó és maradandó résztől eltekintve olyan ez, mintha az említett két lemez kurtított és csökkentett minőségű változatát hallanánk. A maradandó részek ugyan majdnem zseniálisak, az ember akár headbangelhet is rájuk, ha akar, de nem, a Deathspell Omega megszokott színvonala nem ez. Értjük egymást? A puzzle darabjai lehetnek akármilyen szépek önmagukban, ha nem passzolnak össze. A Fas – Ite, Maledicti... egyike volt az abszolút paradoxon, a megkomponált káosz tökéleteshez közelítő megvalósításainak. A kaotikusság itt más értelmet nyer: egy disszonáns témára jön egy harmonikus, arra torzítatlan, visszhangosított gitár-kluttyogás, majd ugyanezek más sorrendben, blastbeatek váltakoznak belassulásokkal, de az egész sokkal inkább emlékeztet egy rendetlenül hagyott dolgozószobára, vagy inkább gyerekszobára, mint a mitológiai-metafizikai értelemben vett Khaoszra. Talán csak annyi a különbség, hogy míg az utóbbiban tudjuk, hogy nem is kell nekünk itt értelmet, rendszert és hasonló baromságokat keresni, az előbbi esetében gyakorta nem elég, ha csak a gazdája igazodik el benne. Ez a zene már sem gonoszabb nem lesz Mikko Aspa kíméletlen hörgésétől, sem monumentálisabb a szinte bájosan tompa tiszta énekétől, ami (nekem) újdonság és egyébként még jót is tenne a szám belassulós végének, mint hangulatemelő tényező, ha lenne hangulat, amit emelhetne. De hát hangulat hol van, hol nincs, az ember pedig ezzel, valljuk be, nem tud mit kezdeni. Ironikus, hogy mégis meg tudtak vásárolni néhány jó témával – a pontszámot ennek figyelembevételével vizsgáljuk.



A split talán nem is érdemelt volna komolyabb reprezentációt a S.V.E.S.T. produkciója nélkül. Három számmal szerepelnek itt, ennyi elég is nekik a haza megmentésére, és nem a sokkal karcosabb, nyersebb hangzás miat. A banda egyébként több mint tíz éve létezik, a különféle demók és splitek mellett 2003-ban már megjelent egy nagylemezük Urfaust címmel, ami kevésbé kiforrott, de szintén kiváló anyag. 

Hogyan lehetne leírni legkönnyebben ezt a három számot? Ha létezik banda, amely az egykor valóban nagy skandináv zenekarok valóban nagy műveinek örökségét úgy használja fel, hogy minden szélsőségesség nélkül valami igazán jó szülessen belőle, akkor a S.V.E.S.T. az. Lendületes, magával ragadó, dallamos témák nőnek ki egymásból, hol gyorsan és döngölve, hol pedig középtempósan vagy belassulva, néhol rövidebb-hosszabb, de mindig nagyon eltalált és az adott dalba szervesen illeszkedő gitárszólókkal megtűzdelve. A harmadik tétel annyiban különbözik az első kettőtől, hogy ez – véleményem szerint – nem konkrét értelemben vett dal, „csak” egy kísérteties gitárdallamra apránként felépülő levezetés.

Úgy általában véve a témákban, főleg a kiállásoknál, megfigyelhető egy nagyon diszkrét folkos jelleg, és itt semmi rosszra nem kell, nem szabad gondolni. Furcsa ezt leírni ilyen kontextusban, de ehhez a zenéhez igenis társíthatók pozitív érzések – nem táncolhatóságról, vagy ilyesmiről van szó, pusztán színtiszta energiáról. Íme, a bizonyíték: lehet még újat és izgalmasat alkotni a műfajban a befogadó lelki nyomorékká tétele nélkül. Ebben keresendő a S.V.E.S.T. igazi jelentősége: a black metalban – és az extrém zenékben egyáltalán – mostanság általánosan megfigyelhető „durvulás”-nak itt nyoma sincs, az anyagot mégis lehetetlen megunni. Durvulás alatt azt értem, amit a Leviathan, Prurient, Xasthur, The Tyrant of Manchester, stb. példáznak manapság – az érdekesebbnek számító új anyagok fő erénye az „újabb lépés a pokol felé”, magyarán egyre növekvő radikalizmus, szélsőségesebb atmoszféra, a zene végső határainak feszegetése. Ez itt nincs meg - pusztán elsöprő erejű témák három közel tökéletes dalban. Ha a Deathspell Omega az egykori egyházi zenék ájtatosságával, ünnepélyes hangulatával operál – negatív előjellel persze -, akkor a S.V.E.S.T. a boszorkányszombatok pezsgő, kaotikus hangulatát jeleníti meg. Bizarr és ijesztő, de mégis, szinte azonnal fel lehet, fel kell oldódni benne.

Végére azért jegyezzünk meg annyit: három számban könnyű ennyire jól szerepelni. Megannyi rossz emlékünk van már szenzációs EP-k és kisebb kiadványok után kiábrándító nagylemezzel jelentkező csapatokról. De ez ne befolyásoljon senkit: ami itt hallható, azt már semmi nem veszi el tőlünk. Még egy esetleges vérciki nagylemez sem.

DsO  - 6/10
S.V.E.S.T. - 10/10

yog

e-a-l.com