Hogy a Black Sabbath zenéje manapság mennyire életképes, és legfőképpen mennyire erős hatást gyakorol klasszikus lemezeinek kiadása után 30 évvel, azt pár igazán jó bandában való visszhangjuk is kiválóan bizonyítja. Sőt: egyesek kizárólag azért alakítanak csapatokat, hogy ezt a szűk és egyenes világú muzsikát játszhassák kedvükre. A finn Lord Vicar egy pontosan ilyen brigád, és bár a Reverend Bizarre sem állt távol ettől a műfajtól, az anyazenekar egykori gitárosa új bandájával 100 %-ig a tradicionális doom zene mellett kötelezte el magát, mint azt hallani fogjuk, igen tisztességes módon téve ezt.

Az elején elárulom, hogy vannak pillanatai a korongnak, amik a zsibbasztó egysíkúság miatt már tényleg nehezen fogyaszthatóak, de összességében és az egyes dalok szintjére lebontva messzemenően jól sikerült. 



A kezdés nem is lehetne önteltebb: a slágeresség írmagját is nélkülöző, lépcsős riffeléssel találkozhatunk a Down the Nails formájában, és mint a doom zene jobb eseteiben, a cselesség kb. olyan szinten van jelen, mint Vlagyimir Klicsko egy jobbhorgában. Ehhez jobb, ha azonnal hozzászokunk, a továbbiakban is acélosan kell ugyanis állnunk a muzikális csapásokat. Az énekért a St. Vitusban egy rövid ideig aktív Christian Lindersson felelős, túlzott trükközéssel őt sem vádolhatjuk meg. Díszítetlen, mindazonáltal Ozzysan szenvedős hangja tökéletesen passzol a puritán dalokhoz, a dallamvezetés több esetben is a gitárok adta váltásokhoz igazodik, nem övé a főszerep, tulajdonképpen egy második szólóhangszerként funkcionál hangja.

A második, egyben az egyik legerősebb és legtempósabb dal, a Pillars Under Water tökéletesen igazolja a fentebb leírtak valóságát, amely Dagon gyermekeinek eljöveteléről kíván szólni. Viszonylagos rövidsége üdítően hat a hosszabb szerzemények között, emellett az emberiség számára jobbára ismerős, Paranoid című művel mutat rokonságot. A pulzáló riff, végén az apró díszítéssel, a jól ismert tempó mind erre utal, másolásról persze mégsincs szó.

               

Az első négy dal szimplán élvezetes, mígnem elérkezünk egy tízperces mélyponthoz, a The Spartanhoz, amely tényleg nem tartogat mást, csak a céltalan lassulást, amelyet a jobbára izgalmasabb A Man Called Horse követ kellemes ikerszólóival, döngölős témájával, ahol szintén el-elveszik a húzás, szerencsére csak ideiglenesen. Az utolsó, negyed órás The Funeral Pyre-ba próbálták belepaszírozni mindazt, amit a stílus megenged, illetve kötelező érvényűnek tart magára nézve. Részemről jobban örültem volna egy második Pillars Under Waternek, de csak annyit tehetek, hogy többet nem hallgatom meg ezt a dalt.

Ugyan elég felemásnak hangzik amit leírtam, mégis szívesebben hallgatom Peter Invertedet és bandáját, mint a nemrég taglalt Wino szólóalbumot. Míg előbbi jóval esszenciálisabban tartalmazza a kívánt érzést, és súlyt, utóbbi viszont nem több és nem kevesebb, mint egy közepesen jó rocklemez, és ha a Fear No Pain két felesleges szerzeményét, ami sajnos 25 percet jelent összességében, el tudjuk felejteni, szinte visszavarázsol minket 1970-be, már ahogy a finnek alkoholgőzös agyában az létezik.

8/10

rtp

myspace.com/lordvicar