Mivel az Illinois állam egyik eldugott, amerikai szinten porfészeknek számító kisvárosból, az alig nyolcvanezres Decatur-ból származó hőseink magukat Redneck Black Metalként definiálják, érdemes kicsit jobban megnézni a redneck fogalmát. Annál is inkább, mert a kifejezésnek magyar párja nem nagyon létezik.
A pejoratív értelemben vett paraszt közel áll hozzá, de ennél sokkal cizelláltabb jelentéstartalommal bír. Odáig rendben van a dolog, hogy kockás ingét farmernadrágjába betűrő, 1954-es évjáratú Ford kisteherautójával tanyája és a hardware store között furikázó műveletlen tuskó, de alávetett jobbágyi múlt híján határozottan jellemző rá az öntörvényűség, a forrófejűség, és a barátságtalanság is. Hollywood gyakran teljesen elvadult szörnyetegekként, horrorfilmek negatív hőseiként ábrázolja őket, ilyen szerepléseikkor említett gépjárművük platóján a kapanyél mellett a shotgun csöve is gyakran az égnek mered. Nem mellékes az sem, hogy többnyire büszkén vállalják elnevezésüket, nyakasan ragaszkodnak szokásaikhoz és lenézik a puhány, (másképp) degenerálódott városiakat.
Mégis, ha fejlődésre nem is képesek, változni azért ők is tudnak. Míg – amint az a Szelíd motorosok című filmben látható – a hatvanas években még a hosszú hajú férfiak látványára gyakran ahhoz a bizonyos shotgunhoz kaptak, addig mostanra, köszönhetően a ’80-as évek világmegváltó ideológiáktól – és többnyire értelmes gondolatoktól is – gondosan megtisztított metaljának, náluk is elfogadottá vált a rockerkedés. (Ennek belátásához elég, ha megnézünk egy másik, amúgy is metal-utalásoktól hemzsegő filmet, a Gummot. Vagy ha beleolvasunk a Blabbermouthon található hírekhez fűzött kommentárokba.)
Tehát ezt is tisztáztuk, most pedig tegye fel a kezét, aki ismeri a Blood Cult nevű zenekart. Jó. Most az, aki hallgatta is a lemezt. Rendben. Végezetül lépjen előre az, aki élvezi és gyakran elő is veszi a We Who Walk Behind the Rows-t. Nem sokan maradtunk, ugye. Nem, nem különcködés akar lenni az ajánló, inkább egy fontos pótlás, igazságtétel, ha úgy tetszik. Igaz, nem valószínű, hogy Reverend J. R. Preston kér ebből, inkább otthon röhög zenekarai megítélésén, azokon a szerencsétleneken, akik minduntalan leírják, hogy micsoda időpazarlás volt egy ajánlót összeizzadni valamelyik projektjéről. Valóban, megtalálható vele kapcsolatban számtalan zenekar (ezek közül talán még a Tjolgtjar neve lehet ismerős), és bizony akadnak ezek között nagyon csúf fricskák is. A Blood Cult 2005-ös bemutatkozó nagylemeze esetében erről semmiképpen nem beszélhetünk. A zenekar J.R. Preston két tettestárssal közös fő bandájaként 1994 óta tevékenykedik és ez idő alatt bőven volt idő egy markáns és egyéni stílus kialakítására. Ami igazán hiányozni szokott a műfajból, az is erénye a We Who Walk Behind the Rows-nak: a dalok mindegyike önálló arculattal rendelkezik.
A helyszín a már említett Illinois, USA, valahol egy hatalmas kukoricatábla közepén, nyilvánvalóan éjszaka. Szereplőnk megkötözve térdel a sorok között, kezeit hátrakulcsolva egy karóhoz rögzítették, arra sem emlékszik hogyan került pontosan oda. Eszmélés közben tűnik fel neki a szemben elterülő kisebb tisztás, a lassan orrába szivárgó bűz, a valaha forró és vörös vér már barnálló foltjai a keresztbetett bálákon, és nem utolsósorban egy fölé tornyosuló alak, kinek fejére koszos, szemeinél kivágott zsákdarab van húzva. A háttérben meg-megrezdül a termés, suttogás és mormogás hangjai szűrődik ki közüle. Torz kiáltás hagyja el a hóhér száját, majd egy kivehetetlen formájú, súlyos fémtárgy egyetlen suhintással csapja le emberünk fejét. A történetnek nincs csattanója, csak a megfelelő időben való ismétlése. Mi is történt? Áldozat valamelyik helyi istenségnek a jobb termés és időjárás reményében? Önbíráskodó fanatikusok csoportja, vagy csupán az ölés öröméért összegyűlt, magányukban és szűkös életükben megnyomorodott helyiek? Erről akarna szólni Reverend J. R., legalábbis a címadó darabban mindenképpen. A lényeg a rosszindulatú pulzálás, ami a dalok többségében megtalálható. Képzeljük el, hogy a Gecizők primitív és neurotikus, gyakran hisztérikus rajzfilmeket idéző basszusgitár-meneteire szúrós, tömény black metal gitárhangzással érkeznek főleg közepes tempójú, néha gyorsabb riffek. Ezek néhol rock ’n’ rollosak, néhol heavy metalosak, néhol pedig black metalosak, húzósak, vagy éppen idegeskedően feszesek. A szólók is szerves részét jelentik a zenének, úgy remegnek, mint a fent elmesélt történet balsorsú résztvevője. Gyorsuló, lassuló, lüktető káosz, beteg lelkű okkultisták és aberrált parasztok, éjszakai teremtmények, megcsonkított holttestek, reménytelenségükben is küzdő áldozatok.
Természetesen nem minden csak játék és mese, hallhatunk a sörivásról, vadászatról, ribancokról és a kopott, régi gitárok nyűvéséről, ahogy az illik mifelénk is jobb napokon, így a multikulturális témák miatt könnyen magunkévá tehetjük a hanganyag szellemiségét. De a Blood Cult háza táján azért több is található, mint vér és igénytelenség. Az Illnoisian Thunder című szám maga a zabolázatlan erő; vészjóslóan közeledő porfelhő, feszült légkör, fedezékbe menekülő madarak képe elevenedik meg, majd a házakat romba döntő vihar ereje zárja a dalt. A The Moweaque Mine Disaster is egészen a gyászos, zongorás befejezéséig sodró, és ellenállhatatlan, noha több leállás is tarkítja, melyek csak tovább növelik a feszültséget, amit magának a bányarobbanásnak a hangja tetőz.
Tisztában vagyunk azzal, hogy az eddig megfogalmazottak iránti lelkesedés radikális, a metaltól többször megundorodott, de attól elszakadni nem képes emberek nézőpontját mutatja. De legyünk már egy kicsit tárgyilagosak. Egy zene alapvetően az alábbi erényekkel kell, hogy rendelkezzen: meg kell találnia az utat az emészthetetlenség és az olcsó slágeresség között, érdekes hangulatokat kell közvetítenie, és lehetőleg valamennyi egyéniséggel is kell, hogy rendelkezzen. Ezeknek a tulajdonságoknak mindegyike a Blood Cult sajátja, és innentől már a metallal foglalkozó közönség többségi véleménye az, amelyik sznobbá válik, mert bizonyos intellektuális elvárásoknak való megfelelési vágy miatt nem hajlandó elfogadni a Jót.
Agresszív, buta és felsőbbrendűség-tudattal átitatott lelkivilág – minden adott egy igazán jó metal albumhoz. Ami pedig a black metal alkategóriát illeti, régi igazság, hogy a Sátán mindenütt ott van, még a legprofánabb falusi trágyadombokon is, csak észre kell venni.
rtp & a’ ördög
9.5/10 (rtp)
9/10 (a'ördög)
myspace.com/redneckblackmetal
geocities.com/redneckblackmetal
