Már többször jöttem azzal, hogy amikor a ’90-es évek legvégén a skandináv black metal színtér hanyatlani meg deviánskodni kezdett, és jött az ortodox másodvonal, a reakciós arcfestősök, akkor több bandát is erőteljesen túlértékelt mind a közönség, mind a kritikai oldal: Watain, Tsjuder, stb. A svéd Funeral Mist is ugyanennek a generációnak a tagja. ’98-as, első minicédéjük idején nem volt semmi a világon, ami szélsőségesebb, gonoszabb embertelenebb lett volna, már így imázs, nyilatkozatok és képviselt ideológia alapján, mint ők. A Devilry pedig valóban dicséretet érdemlő anyag, hangulatos, kellemes, és elsősorban: jó dalok hallhatóak rajta, ám túlzott jelentőséget így sem kell tulajdonítani neki. Funeral Mist - AriochUgyan ma is gond nélkül végig lehet hallgatni, de sokat a korábbi skandináv klasszikusokhoz hozzá nem tett.

Ezek után jött a Salvation, ami nagyrészt előrevetítette azt az állapotot, ami egyre inkább általános manapság a black metalban. Van egy zene, ami ha odafigyelünk rá, rajta vagyunk, akkor érezhetően gonosz, gyűlölet-teljes és izzó, egyébként viszont szimplán felejtős és unalmas. Ha valaki azt mondja rá, hogy rossz, akkor hülye, mert nem hallja hogy a maga módján működik, de ha valaki érzi, amit kell, és ezért azt mondja, hogy ez szimplán jó, akkor viszont fontos dolgokat hallgat el. Egyszerűen nem ragad magával. Olyan, mint egy benzineskanna, ha magadra öntöd a tartalmát, és meggyújtod, akkor persze lángba jössz tőle, de pusztán a garázsban a polcra téve nem fog kárt tenni benned. Az Inquisition koncerten sokat tanultam arról, hogy nem csak a nyilvánvalóan katartikus dolgok képesek felizzítani a sátánt az emberben. A Funeral Mist esetében mégsem ezt érzem dominánsnak, nem vagyok biztos abban, hogy egy koncert megtapasztalása öngyullasztóvá tenné a lemezeket – a többes szám indokolt, mert az új albumon sincs ez a dolog másképp.

Más dolgok sincsenek túlzottan másképp, leszámítva, hogy ezt már egymagában hozta össze Arioch. Erősen kaotikus hatású, végtelenül negatív kisugárzású dalokat kapunk, rengeteg darálással, sikálással, brutalizálással, és meglehetősen kevés emlékezetes momentummal. Majd minden dalba jut valami hangminta, a disznóvisítástól az egyházi kórusokig, melyek hol kontraszthatásként szolgálnak, hol épül rájuk valami. A Blessed Curse című, méretes eposzban szinte végig elmebeteg prédikáció megy a lassan őrlő, monoton témára. Ez így jó is, csak mondjuk Maniac már megcsinálta ezt a Grand Declaration of War-on, meg hát 12 perc egy kicsit sok az egy darab témából. Úgyhogy, bár ez belevésődik az ember fülébe azért, annyira igazán emlékezetesnek nem nevezhető. Az unalom és az érzelmi szegénység kéz a kézben jár. Akinek ez az egyetlen érzelem, ez az undorral, gyűlölettel teli világ elleni fröcsögés elég a jó black metalhoz, az nem unatkozik. Mások viszont igen.

A lemez egyedüli igazán szívbemarkoló és húsbavágó tétele a záró Anti-Flesh Nimbus, de az meg annak köszönheti ezeket a tulajdonságait, hogy az Ederlezi című, Goran Bregovic által halhatatlanná tett cigány népdal „feldolgozása”. Valójában konkrétan az eredeti hangminta van felhasználva, - vajon fizettek érte? – és általában véve az efféle jelöletlen más tollával ékeskedések zavarnak, de ez legalább jól sikerült. Bizonyosan jobban, mint a Beirut-féle verzió, vagy pláne Rúzsa Magdié, haha.

6.5/10

a’ ördög

funeralmist.se

kapcsolódó cikkek:

Funeral Mist - Devilry (kritika)