A szólólemezekkel mindig vigyázni kell. Nagy részben ugyanis az történik, hogy a Művész „személyesebb dalokat” akar írni és „nem akart korlátokat szabni magának”. Egy interjúban ez jól is hangzik, ám a valóságban ez sokszor azt takarja, hogy a Művészből egy önkontrollját vesztett akarnok lett, egy zsémbes primadonna, aki elkezd olyan témákkal foglalkozni, amik senkit sem érdekelnek. A másik verzió pedig az, amikor a Művész egy hakniturné alibijeként összedob néhány csenevész dalt, amit akár az együttesével is kiadhatott volna.
Fanyalogva közölhetném, hogy Scott Weinrich (továbbiakban Wino) egybegyúrta a két variációt, de akkor sietve hozzá kellene tennem, hogy nem jártunk mi olyan rosszul ezzel a szólólemezzel. Wino ugyanis többek között arról híres, hogy a maga képére és hasonlatosságára formálta a doomot Marylandtől Washington DC-ig. Beszéljünk akár az Obsessed-ről, a Saint Vitusról, a Spirit Caravanről, a Place Of Skullsról, vagy a Hidden Handről, tulajdonképpen mindegyik egykori zenekara Wino-projectté alakult. Őszülő halántékú félvér gitárhősünk ugyanis olyan egyedi hangzást talált fel a Black Sabbath riffek között Hendrix-szólókat tartalmazó zenéje számára, hogy az nem tűr meg mást maga mellett. Csakúgy, mint lemmysen cinikus hangján előadott szövegei az ősi inka misztikától a Földanyán át egészen az amerikai politikai elit anyázásáig. (A hangos hozsanna mellett azért halkan megjegyezem, hogy három-négy lemeznél egyik formáció sem ért meg többet, úgyhogy lehet valami ebből az akarnok-dologból is.)
És itt van most ez a szólólemez, amelynek minden dala kis fantáziával elképzelhető akármelyik fent említett banda, akármelyik korongján, újdonság csak annyi, hogy egy egészen kicsit szélsőségesebbek lettek a számok. A nyitó Release Me mondjuk pont nem: a lekerekített riffek között szóló folyik szólóba, semmi olyan, amit eddig ne hallottunk volna Winótól. A címadó már radikalizálódik, Venom-szerű punkos kalapálásról lévén szó. A Woman In Orange Pants egy hülye című vészjósló, instrumentális jammelés, a Smilin' Road viszont egy szokatlanul vidáman cammogó blues, ilyen zenére szoktak a kalandfilmekben visszapillantó-tükörben borotválkozni a főszereplők, miközben a háttérben kel fel a nap. Recsegő doom követi, mintha a Cathedral első lemezéről maradt volna le.
A lemez eddig volt többé-kevésbé érdekes és válogatásszerű, a további öt dal viszont már minőségi munka, nyomokban tartalmazza a Church Within (Obsessed), a Jug Fulla Sun (Spirit Caravan) és a Mother Teacher Destroyer (Hidden Hand) zsenialitását. Meglepetésre ne számítsunk, egy emberi hangon, egy gitáron, egy özönvíz és Woodstock előtti effektsoron, bőgőn és dobon kívül nem hallható más, mégis vannak olyan kiállások és harmóniák, amelyek elhitetik az emberrel, hogy Wino a Nagy Manitouval spanglizik hétvégenként, meszkalinban áztatja a gitárját, amikor pedig a hápogóra lép, az olyan hatást vált ki, mintha egy egész rezervátum járná az esőtáncot. Nincs is értelme részletezni az itt hallottakat: ha Wino ezt az öt, folyamatos szublimálódásban lévő számot adta volna ki EP-ként, akkor maximális pontszámot adnék rá.
A rend és a fanatikusok kedvéért meg kell említenem, hogy a lemezen Jean Paul Gaster (Clutch, The Bakerton Group) dobol és John Blank (Rezin) bőgőzik, de ez igazából nem érdekes. Meg hát tegyük szívünkre a kezünket: a Wino idei nagy dobásának ígérkező Shrinebuilderhez képest, - amit Scott Kellyvel (Neurosis), Al Cisnerosszal (Om, hajdanán Sleep) és Dale Croverrel (Melvins) hozott létre - ez a lemez csak egy ajándék ló, szép egészséges fogakkal. Akarom mondani, dalokkal.
8/10
nubain
