A nemrégiben már általunk is beharangozott The Devil’s Blood az utóbbi idők egyik legnagyobb fejtörésére adott okot. A tavalyi demó és a sok újat nem mutató, kétszámos kislemez igen egyszerű, sátáni hardrockja sokak érdeklődését felkeltette. Receptjük, miszerint agyalás nélküli, kvintes riffeket pakoltak a dalokba, eltalálva az éppen szükséges mennyiséget és összetevőket, majd elkoszolt vagy éppen kimérten primitív szólókkal tarkították az összképet, döntő többségben sikert aratott. Ezeken az ismereteken kívül két fontos tényezőt mindenképpen meg kell említeni a bandával kapcsolatban. Egyrészt az énekért felelős F. (The Mouth of Satan), két X kromoszómával rendelkezik, másrészt a zenekar kiadója a Ván Records. Előbbi tény kapcsán felmerült minden gyanúnk eloszlik a demó hallgatása során (sajnos az új lemezen már nem teljesen), utóbbi viszont néhány kényes kérdést von maga után, főleg ha már rendesen kimosta agyadat magazinunk. Vérfrissítés? Terjeszkedés? Átverés? Az apokalipszis előkészítése? Ezekre vélhetőleg hamarosan választ fogunk kapni, na de… Na de kezdd ott, hogy letöltöd a demót, meghallgatod, valószínűleg tetszeni fog, ezért pörgeted talán egy hétig is az anyagot. Kerek dalok, hangulat, a megszólalás is üdén ósdi, még az énekhang is (a két X ellenére) férfimód karcos, ömlik a tesztoszteron, bár az ultimatív sátáni imidzsből nem sokat érzékelhetünk. Ésésés, megjön az első profi anyag, egy durván fél órás „középlemez”, az elvárások a tetőfokra hágnak, mire a nyitó, egyben a címadó dal után kedved lenne az egészet kivágni az ablakon. A megszólalásból kiveszett a kraft, a vártnál sterilebb, profibb, a gitártémák sem elsőre hatnak, (azaz én tudom, hogy hamar elfogynak az ötletek, ha ennyire autentikusan szeretnénk dolgozni, de ha muszáj, akkor tényleg muszáj csavarni), és végül, ami a leginkább zavar, a női énekhang már kevésbé rockos, sokkal inkább epikus, helyenként konkrétan tarjai mélységekben leledzik. Ezeket a megállapításokat – nem győzöm hangsúlyozni – a demó ismeretének fényében tettem.
Akkor kezdjük újra, az elején, és próbáljuk elfelejteni a múlt átlagon felüli kezdését. Tehát a Come Reap 27 percesre sikeredett, ebből tíz az utolsó, Woodoo Dust című, felesleges, legalább öt percnyi felesleges szólózással térfogatnövelt dal (maga a szólórész közel nyolc perces, csak hogy értsük egymást) tulajdonjoga.
A nyitány és az azt követő River of Gold az Iron Maiden egyes korszakainak teljes jogú örököseként üdvözölhető, és ha van jó ezekben a nótákban, akkor pont ez az. A kezdés kellemes, régvolt érzéseket porol le bennünk a Killers punkos-ikerszólós kombójával, (amint figyelmen kívül tudjuk hagyni az ének okozta kellemetlen sejtéseket), majd a Somewhere in Time album Stranger in a Strange Landje elevenedik meg új köntösben. Innentől már nehéz haragudnom rájuk, semmiképpen nem nevezhető rossznak, amit művelnek, sőt, egyfajta bűnös kéjtől vezérelve újra és újra kénytelen vagyok meghallgatni őket.
A The Heaven’s Cry Out for The Devil’s Blood című dal áll a legközelebb ahhoz, amit eddig képviseltek, egyben ez a leginkább fogós szerzemény: az ének és a gitár témái is tökéletesen működnek, az előtérben pedig újfent a progressziótól mentes rock dominál. Ezzel meg is fogható a The Devil’s Blood eszenciája. Van bennük valami fennkölten eksztatikus, odaadó, orgazmusszerűen kirobbanó életigenlő élmény, ami totálisan hiányzik a legtöbb csapatból. Ők maguk létezésüket kultusznak, koncertjeiket szeánszoknak nevezik, amelyeken vérrel locsolják magukat, és persze nyilvánvalóan ők is a Sátán üzenetét közvetítik (mintha a zene mögött lenne valami visszafelé játszott érthetetlen szövegelés, de természetesen csak képzelgek), aki akarja, akár komolyan is veheti ezt. Amúgy olvasható velük egy interjú, de egyszerűen szánalmas, amit levágnak, tehát a csorbítatlan élvezetet kedvelők kerüljék el a kinyilatkoztatásokat.
Még két szerzemény van hátra, egy igen erősre sikerült feldolgozás Roky Ericksontól, White Faces címmel, amely egy szimpla, de annál fogósabb nóta, és ha ehhez hasonlókat nyomtak volna naponta négyszer az MTV-n úgy '95 környékén, és akkor talán nem lett volna rockhalál. Végül pedig a már jelzett és túlhúzott Voodoo Dust, amely bár szintén a kissé erőltetetten monumentális irányt próbálja képviselni, mégsem mostohagyerek, mivel a fentiek rá is érvényesek.
Sajnos hallgattatja magát a lemez, így vétkeivel együtt is ki fogja állni az idő próbáját, legalábbis addig, míg a zenekarral kapcsolatos sok ellentmondásos tény egyértelműen el nem dől valamelyik oldalra, és jut a The Devil’s Blood a felejtés kárhozatára, vagy uruk lába elé, az örökkévaló csarnokokba. Addig is a Petőfi rádióba velük!
8.5/10
rtp
myspace.com/thedevilsblood (itt is letölthető a majdnem tökéletes demó)
