MahaKali a hindu mitológiában a kérlelhetetlen Idő, az elmúlás, halál istennője, bizonyos ábrázolásokban azonban a tudatosságot is jelképező Shiva magatehetetlen teste fölött tornyosuló féktelen kozmikus teremtő erőt (Shakti) testesíti meg. Tulajdonképpen mindkét értelmezés könnyedén összekapcsolható lehet a zenei undergroundban lassan negyed évszázada aktív ex-Swans énekesnő legújabb lemezével. A MahaKali egy transzcendens pillanatokban vitathatatlanul bővelkedő, a sötét szimbolika koncepcióját hatásos zenei eszközökkel körbejáró, experimentális anyag. S bár a gyakorlott Subterra-olvasó könnyen csapdát sejthet, ezúttal nincs komoly ok aggodalomra.
Jarboe-ban ugyanis tényleg van valami, ami miatt a nagy szavak nem tűnnek túlzásnak, és az időnkénti színpadiasság sem zavaró. Hogy ez összefügg-e regényes gyermekkorával (szektás, FBI ügynök szülők, rejtélyes szertartások, prostítúció, vér és mágia) vagy egyszerűen a kultikus előadóknak mindent könnyebben elhisz az ember? Nos, amikor valaki sok-sok lemez (Swans és szóló egyaránt) és megannyi vendégszereplés után is egy ennyire meggyőző anyaggal tud előállni, ez igazából nem is fontos.
Az énekesnő az utóbbi évek kooperációinak tapasztalatait mindenesetre rendkívül jó érzékkel hasznosította új albumán. Rögtön a nyitó MahaKali, Of Terrfying Countenance kezdő, hidegen populáris billentyűtémáiról beugrott a Jesu, ám a jellegzetes sámánének megérkeztével már eltávolodik Broadrick világától, illetve ügyesen illeszti be azt a sajátjába. Az igazi csúcspont azonban a rövid akusztikus átvezető után érkező harmadik dal. (A) The House of Void (Visceral Mix) Neurosist idéző, törzsi dobtémákra és fenyegető torzított hangzatokra, gitárgerjedésekre épülő, majd feneketlen őrületbe zuhanó dalóriása egyértelműen a lemez alappillére. De hasonlóan magával ragadó a Transmogrification gyermekhangból szférikus kántálásba csapó hipnotikus asztrálutazása is. Jarboe egyébként legalább hatféle teljesen különböző hangon szólal meg a MahaKali-n, a már említett kislányhangtól egészen a transzba esett ősboszorkányig terjed a skála. Ilyenfokú vokális változatosság mellett a két vendégénekes, Csihar Attila és Phil Anselmo tulajdonképpen csak asszisztálhat. Csihar egy kegyetlen mantrát mormol a The Soul Continues-ban, az Anselmo-val előadott akusztikus Overthrown pedig a Mississippi deltájának titkos voodoo-ceremóniáit vetíti fekete-fehér, roncsolt filmszalagon a hallgató lelki szemei elé. Utóbbi szám később reprízként visszatér, de teljesen más formában: a wave-es lüktetés és Jarboe holdéneke egészen eltérő környezetbe helyezi a dal hangulatát. Hasonlóképp két változatban szerepel a lemezen a Mouth of Flames című szerzemény is. Személy szerint a demoját jobban sikerültnek érzem, a stúdióverzióban kissé giccses a dal második felében feltűnő vonósokra érkező pátoszos narráció. Nincs ezzel sem komolyabb baj, de inkább juttatja eszembe számítógépes horrorjátékok introját, mint a pusztulás valóságközelibb képeit. (Az asszociáció mellesleg nem véletlen, az énekesnő mostanában a játékiparba is betörni készül, konkrétan egy Path nevű programhoz ír zenét.) Alapvetően elmondható, hogy az album második fele kevésbé erős, a végére igencsak monoton drone-ba fordul a lemez, nem könnyítve meg a hallgató dolgát.
Összességében azonban, kisebb hibái ellenére így is 2008 egyik legkiemelkedőbb albuma a MahaKali. Monumentális, komoly munka, csak a kellő mennyiségű alibizéssel és hatásvadászattal. Kétségtelenül figyelmet és türelmet igényel, és noha a kor és a kérlelhetetlen Idő nem kedvez a magukat lassan megadó alkotásoknak, ám ezúttal a fáradság garantáltan meghozza gyümölcsét. Mint azt Jarboe személyes példájából is leszűrhetjük: valamit valamiért.
8.5/10
aud
