A 2008-as év fontos kiadványai így december végén most már tényleg mind hallgatásra kerültek, és lassan sorba is lehet őket rendezgetni. Én személy szerint mindig úgy csinálom a listáimat, hogy zölddel szedem, amiről már volt magazinunkban írás, pirossal pedig, amiről még nem. Talán azzal még nem lövöm le a listázgatás örömeit, ha elárulom: idén az egyik, egyelőre pirossal szedett albumcím a Korogé. Ez mindenképpen meglepetés, hiszen bár ők ezt is ígérték, - „az év (egyik) legjobb lemeze”, áll szerénytelenül promóciós körlevelükben – a „hentes-zenékre” kevéssé vevő, „sznob kölykök” körében nem okozott kitörő örömünnepet, hogy az extrém módon változatos vokáltémák gazdája, Csihar Attila, és a zenét elsősorban szólójátékával hasonlóan színessé tevő Keszei Krisztián is távozott a bandából. Node, minket nem ilyen fából faragtak (sznobbá), mi nem csak előítéleteinket, hanem füleinket is igénybe szoktuk venni, miközben megosztunk és mocskolódunk, és így arra jutottunk, ráadásul nagyjából egyetértésben, hogy a Mumus nem okoz csalódást.
Sőt. Rövidebb, kompaktabb, a karizmatikus zenészek elvesztését összeszedettséggel és minden eddiginél jobban megírt dalokkal kompenzálják. Kapásból a Password: Circus egy olyan kellemesen progresszív ízű gitárharmóniával indít, hogy Keszei Krisztián hiányolásának a lehetősége rögtön elillan. Molnár Kolos hörgése pedig, ha nem is csihari szinten, de úgy egyébként azért változatos, effekt-használat tekintetében és hangfekvéseiben egyaránt, tehát a grindcore-os múlttal bíró új frontember nem rontotta el folyamatos bugyogással a zenét. Amit viszont nehéz vizualizálni, szemléletes képekkel lefesteni. Nem azért, mert nem jó, vagy nincsen a hangokon túl levő dimenziója, hanem mert absztrakt. A Korog a vele és ebben - bár nem csak ebben – rokonságot mutató Meshuggah is olyan zenekar, ahol maga a zenészek által megjelenített közös zenei elképzelések alkotnak egy különálló valamit, amire azt sem lehetne mondani, hogy „kép”. Inkább egy lényről van szó. Viszont a Meshuggah-val ellentétben a Korog tagjai által megteremtett lény nem egy vérengző szörnyeteg, nem egy lépegető húsdaráló. Ijesztgetni ijesztget, hisz ő a Mumus, de a tördelt ritmusoktól nem kell, vagy legalábbis nem kellene megijedni. És itt most megint arról kell beszélnem, amit már korábban is leírtuk, és a zenekar is rendszeresen megfogalmaz. Ez a zene nem komplex, nem hideg, nem gyilkos, egyszerű rock, és ha valaki valamit a szemükre vethet, akkor az pont ez a szimplifikáltság, és az, hogy sokszor tényleg olyan riffekkel jönnek, amit egy érdekesebb Tankcsapda is igénybe vehetne egy egészen más jellegű dal megírásához. Szórakoztató, bár nem mindig és nem mindenkor, mert az egyszerű, nagyon hasonló húzáson alapuló témák miatt nem különülnek el eléggé a dalok egymástól. Ez viszont már a korábbi Korog lemezeken is pontosan így volt.
Megemlíteném végül személyes kedvencemet is, ez pedig a Small Pieces, amely 5 perc 39 másodpercével pont a leghosszabb dal, de befejezése igazán emlékezetes. Egy otrombán őrlő, egyre zordabbá váló minimál-riff kerget egy fürgébb, dallamos témát perceken keresztül, közben jobbnál jobb gitárszólók húznak át felettük. Végül úgy tűnik, a darálás győz: a dob ritmus-variációi vérszomjassá vadítják a végtelenségig ismételt, immáron csontegyszerűvé kopott záróriffet, de a gitárosok csak nem hagyják abba a riffelést, sőt, inkább előkapják a dallamos téma második mutációját a középrészről, és azzal fejezik be a dalt. Az év (egyik) legjobb dala az év (egyik) legjobb lemezéről.
9/10
a’ ördög
korog.hu
myspace.com/korog
kapcsolódó cikkek:
Korog - Korog (kritika)
Korog - A Korog lemez felvétele előtt (interjú)
