Eredetileg 2005-ben jelent meg, kizárólag bakeliten, idén azonban a Moribund Records jóvoltából - egyesek bánatára, mások örömére - CD formátumban is beszerezhetővé vált ez az összeállítás. Az A Silhouette in Splinters ugyanis egy ambient best of gyűjteménye a Leviathannak, bár szerencsére nem érződik rajta, hogy nem teljes értékű lemez. A régi demók egyes intrói és outrói szerepelnek rajta új címekkel ellátva. 6 track, több mint háromnegyed órát kitöltő tartalommal, meglepően kerek egészet alkotva, megtűzdelve a Lurker of Chaliceből ismerős hangzatokkal, témákkal. A zene csak és kizárólag az ambient stílus tág erdein belül bóklászik, emberi hangot csak másodpercekre, dobokat, de örömömre még szintetizátort sem hallani, ami bizonyára riasztónak tűnik az újkori, Reasonnal készített munkák kedvelői számára. Ezzel együtt mégsem pusztán a „természet hangjai”-ból építkeznek a szerzemények, sőt, kapaszkodókat, kilátókat is bőven találhatunk, nem csupán egy értelmetlen hanghalmaz vár minket, hanem egy különös utazás egy San Fransiscoban lakó ember elméjének mélységeibe, és azon túl. Wrest minden egyes momentumot gitárral és basszusgitárral hozott létre, gerjedések, hangzatok, akkordok, lusta, cseppfolyós szólók töltik ki a lemezt. Ezek voltak a tények.

      

Utazás az óceán koponyáján túl. A lomha bágyadtság, amellyel halad ez az érzéketlen, zsibbadt elme, az egész lemez alapvető miliőjét jelenti. Minden hatás belülről jön, a külvilágot vastag, áthatolhatatlan, öreg és nyirkos falak választják el a bensőtől, amelyben csak kevés tiszta képet, vagy megfogható formát találhatunk. Mintha saját álmunkat figyelnénk szintén egy álomból: a gondolatok kicsavartak, ésszerűnek tűnő képtelenségek foglalkoztatnak, mindent betölt a tapinthatóan sűrű köd, pókhálószerű, de mégis foszló közegben haladva jutunk el az egyes állomásokig. Por és kosz lep minket, néha mintha kátrányban gázolnánk, majd egy-egy kiugró sziklához jutva az egyetlen fényforrást jelentő holdfény jeges érintése tisztít le minket. Ilyenkor beláthatjuk a vidéket, ahol egyetlen élőlény sem maradt meg. A fák kiszáradtak, a talaj szikkadt, színesnek csak egy nagyon szűk tartományon belül nevezhetjük a környezetet. Néha-néha azért mégis megmozdul valami mellettünk, mint egy görcsös, halál utáni reflex, kapkodva utánunk, hozzánk érve, savas érintéssel. Majd lebegünk a vízfelszínen, fekete, sűrű és lassú hullámok mosnak ki a partra, majd húznak vissza ugyanabba a mélybe, melynek most az aljára hullunk, akár az elejtett pénzdarab, figyelhetjük a rezzenéstelenséget, meglelhetjük a mozdulatlanság formáit, a múlt történéseinek képeit, megelevenítve a porba hullt világ régvolt életét. Az elme kútjának üledékén, örökké.

9/10

rtp

moribundcult.com
myspace-fansite