Bár a Subterrán Leviathan kritika még nem volt, az olvasók más cikkekben és utalásokban rendszeresen találkozhattak mind a banda, mind a mögötte álló zenész, Wrest nevével, ami nem véletlen, hiszen a napjainkban már a mainstream határokat is átfeszítő amerikai black metal hullám egyik legfőbb elindítójáról van szó. Természetesen voltak amerikai BM bandák korábban is, nem kívánok ezek rajongóival vitát nyitni, de le kell szögezni, hogy a Weakling, a Xasthur és a Leviathan volt az a három zenekar, ami új kapukat robbantott különleges és egymással valamennyiben rokon hangulat- és hangzásvilágával. Az idén az összes létező babért learató Nachtmystium is az ő hatásukra lépett túl a norvég és a ’90-es évek elején jóval szerényebb keretek között virágzó, bár egyéniséggel szintén rendelkező amerikai minimál-bm vonulat követésén.

A Leviathan a ’90-es évek végétől kezdve létezik, és épp egy tucatnyi (!) demót készített el első korszakában, amit a Weakling lemezével egy időben (2002) és egy kiadónál (tUMULt) megjelenő dupla válogatásalbum, a Verräter zárt le. Míg azonban a Weakling – ahogy azt már ezerszer kihangsúlyoztuk – egyetlen művével mindent elmondott, amit tudott, a Leviathannak soha nem volt erénye a lényegre törő és tökéletes fogalmazásmód. Így a banda történetének második szakaszában is tovább zúdult a színtérre a nehezen követhető kiadványáradat Wrest kezei közül. Újabb demók, újabb válogatások, kislemezek, splitek gyakran kétes bandákkal - köztük egy igazi tetőponttal, a Blackdeath-szel közös Portrait in Scars formájában – és két nagylemez: a Tenth Sublevel of Suicide, valamint a Tentacles of Whorror. Ezek után Wrest új Leviathan anyagot már nem készített, két új projektjével, a Leviathan experimentális oldalát kihangsúlyozó Lurker of Chalice-szal, valamint az amerikai egyszemélyes elitzenekarok tagjait tömörítő Twilighttal foglalkozott, amikkel végre a korábbiaknál valamivel egységesebb színvonalú lemezeket készített.

                               

A Leviathan fejezet úgy tűnt, véget ért, ám a lemezeket kiadó Moribund Records nem így gondolta, perrel fenyegette meg a második Lurker of Chalice album tervezett kiadóját, (ami a Nachtmystiumos Blake Judd Battle Kommandja volt) szerintük egy szimpla névváltásról volt szó, és a lemez kiadásának joga őket illeti meg. Az internetes sárdobálássá fajuló nézeteltérés során több piszkos vád és zaftos részlet is előkerült, köztük az, hogy Wrest az anyagok kiadásából származó bevételt másfajta, szintén addiktív anyagok vásárlására használja fel. Ez legalábbis egy érdekes perspektívát nyit a zenével kapcsolatos benyomások eredetére. Mindenesetre az érvelés jogi részében volt ráció, így a dealerek finanszírozásának feladatáról le kellett mondania a chicagoi gengszternek, az új lemez pedig nem Lurker of Chalice, hanem Leviathan név alatt jelent meg. Persze, volt még egy utolsó csavar: hónapokkal a kiadás előtt kikerült a netre a Massive Conspiracy Against All Life, eltérő dalcímekkel, és egy hosszú outróval, aminek a hivatalos verzión nyoma veszett.

A lemezt végighallgatva aztán kiderül, hogy nem is csak jogilag volt igaza a Moribundnak. Tény, hogy az a szürreális hangulatvilág, ami a LoC egyetlen anyagán annyira ki volt hangsúlyozva, itt is jelen van, de ez a Leviathan dolgain sem volt annyira másképp, az agresszív black metal riffelés jóval nagyobb szerepe pedig szintén arra utal, hogy ez tényleg egy Leviathan lemez. De nem egyenes folytatása a korábbiaknak. Főleg a Twilight project tapasztalatai hatottak Wrestre erősen, másrészt külső hatások is érték az eltelt négy évben. Míg a Blut aus Norddal már az előző lemezeken is mutattak hasonlóságokat Wrest szerzeményei, addig itt már erőteljesen érzékelhető a másik kiemelkedően fontos francia black metal zenekar, a Deathspell Omega hatása is: a jellegzetesen, dallamosan disszonáns riffek garmadájával találkozhatunk. Erre már a nyitó Vesture Dipped in the Blood of Morningban is találhatunk példákat, de a későbbiekben is szembeötlő. Előbbi egyébként valósággal átgázol a hallgatón, már a nyitóriff is elsöprő erejű, de akik ezt, és a továbbiakban is villámgyors, dallamokkal, gerjedésekkel, vinnyogásokkal megerősített riffzáport túlélték, azokat a negyedik perc felénél beinduló kimért, monumentális téma lapítja össze. Azt viszont sajnos be kell látni, hogy a kettő közötti illesztés egy kicsit snassz lett: leállás, tamdob-lemenet figurák, és váltás. Ez a benyomás illeszkedik az általános Wrest-képhez: sohase fogja tudni ráfogni senki, hogy olyasmit csinált, ami kifejezetten ócska lenne, aminek nincs valamilyen hangulata, rossz riffekkel egészen ritkán jön elő, de az ilyen részletekre, amik a dalszerzés fontos részét képezik, nem mindig figyel oda.

A másik probléma kapcsolódik ehhez, a dalok felépítése nem nevezhető hallgatóbarátnak, jó értelemben véve sem. A már említett következő dal elején visszatérünk a Lurker of Chalice albumon már bejárt Agarthába, a földalatti birodalomba, és itt gyakran fogunk kóborolni a hátralevő, majdnem hatvan perc bizonyos, kissé rendszertelenül következő részeiben. Lebegős, torzítatlan harmóniák és diszharmóniák jelenítik meg a barlangrendszer csarnokait és szűk folyosóit, de rövidesen érthetetlen harci jelenetbe kerülünk, talán démonokat üldözünk. Itt nem csak arra gondolok, hogy újból a riffelés veszi át a szerepet, hanem maguk a riffek is kifejezetten heroikusak, és a dal második felében egészen jól összeállnak, hogy aztán fokozatosan elhalkulva érjenek dicső véget.



A folytatás még mindig egészen kellemes, a Made as the Stale Wine of Wrathban először ugyan egy átalakított Burzum riffel kell szembesülnünk, de a folytatás már Wrest stílusjegyeit, egészen pontosan a Twilight project stílusjegyeit tükrözi, ezúttal is erős Deathspell Omegás behatással. A majdnem kilencperces dal utolsó harmada megint a lebegő vonulatot jeleníti meg, hatásosan ugyan, bár feleslegesen. Egy amúgy is hosszú lemez indokolatlan elnyújtásának lehetünk fültanúi. A VI-XI-VI nem ajánlott azoknak, akik a black metal monotónia-mániáját rosszul viselik, itt viszont pont jól jönnek ki a lebegős megszakítások, főleg a dal második felében izgalmas, itt zseniálisan játszik a morajló zajokkal Wrest – nem mellékesen megjegyzendő, a tisztán efféle Leviathan dalokat összegyűjtő válogatás, az idén újrakiadásra került A Silhouette in Splinters különösen jól sikerült.

A Receive the World megint a Twilightot idézi, sőt, a Twilight kapcsán is, meg máskor is gyakran említett Aura Noir-os riffelés is felbukkan. A végéhez megint egy, a lemez lendületét elvevő, csak önmagában kellemes ambient tétel lett hozzácsapva, a megelőző témákkal való komolyabb összefüggések nélkül. Jól érzi a kedves olvasó, a lemez vége felé haladva egyre kevesebb a fontosabb, hangsúlyt érdemlő lényegi benyomás, ám erről nem én tehetek. Wrest hibája ez is,  a dalok a kiváló riffek ellenére sem rendelkeznek kellő karakterrel. Így a Vulgar Asceticismről is csak annyit mondhatok el, hogy remek riffek vannak benne, és ezúttal a szintén emlegetett Blut aus Nord hatása érezhető ki. A tőlük ismert visszhangos effekteknek is köszönhető, hogy az elveszettség érzete kézzel fogható, de megint megközelítjük a 10 perces hosszt, ami majdnem ennyire rémisztő.

És akkor jön a nagyon rossz slusszpoén, a záró Noisome Ash Crown, amely azzal együtt is a lemez leghosszabb dala, hogy mint korábban említettem, a vége meg lett vágva. És itt, most az egyszer hiba, hogy így történt, ugyanis erre a számra nem az agresszívan sodró riffek dominanciája jellemző, ez egy gitárdallamokkal, riff-töredékekkel dallá fokozott ambient tétel, mely helyenként, így az eltüntetett befejezésben is, a Szárnyas fejvadász briliáns filmzenéjének hangulatával vetekszik, és oda a vége, a kiteljesedés. Persze, le lehet szedni az eredeti változatot, (Sanies Obnuntioként kell keresni) úgyhogy ez nem akkora dráma, de azért meg kell mondani, kínos.

Összegezve: méltó a címéhez az album, nem kérdéses, de még az őrületes borítóhoz képest sem okoz csalódást. A Celtic Frost-féle Monotheisthez hasonló eset áll fenn. Ez egy részleteiben kikezdhetetlen, összességében mégsem maximális élményt nyújtó lemez. Ebben a benyomásban a fent már említett dalszerzési hiányosságokon kívül a túlzottan is barátságtalan, majdhogynem fülsértő hangzás is szerepet kap, ami jobban állt a hasonlóképp megszólaló Twilightnak. A lényeg azonban már elhangzott. Hiába süt a zenéből a tömény pokol és kárhozat, ha a forma nem teszi kellőképp vonzóvá az általa való rendszeres purgálódást. Viszont komolyságban, horderőben így sem sokan vehetik fel vele a versenyt a 2008-as évben.

8.5/10

a’ ördög

moribundcult.com
myspace-fansite